Robert C. Castel: A győzelem mint kilépési stratégia A győzelem nem csupán a harcok megnyerését jelenti, hanem egy olyan stratégia kidolgozását is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a nehézségekből tanulva lépjünk tovább. Castel gondolatai mélyen átgo
A célunk nem az ellenfél teljes megsemmisítése, hanem egy igazságos és fenntartható politikai rendszer megteremtése.
A "győzelem" valaha zászlókitűzést és feltétel nélküli kapitulációt jelentett. Ma inkább kényes egyensúly, a politika, a társadalmi legitimitás és a fenntartható politikai konstruktumok metszéspontja.
Furcsa paradoxon ez.
A fejlett haderők technikai fölényének növekedésével párhuzamosan a valódi stratégiai győzelem – mind a meghatározás, mind a megvalósítás aspektusait tekintve – egyre inkább elérhetetlenné válik. Csak a csaták megnyerése már nem elegendő; egy olyan rendezett és jól prezentálható végállapotot is létre kell hozni, ahol a katonai diadal politikai előnyökre fordítható. A modern konfliktusok bonyolult jellege, a globális összekapcsolódás és a közvélemény elvárásai mind hozzájárultak a hagyományos hadviselés kereteinek átalakulásához.
Egy nemzet stratégiai kultúrájában gyökerező győzelemképzete alapvetően meghatározza politikai ambícióit, valamint a katonai-diplomáciai tervezés és végrehajtás kereteit, továbbá a konfliktusok lezárásának feltételeit. Ez a fogalom nem csupán egyszerű dichotómia, hanem egy széles spektrum, amelynek egyik végén a klasszikus megsemmisítő logika, míg a másikon a viselkedést formáló kényszerítés helyezkedik el. Clausewitz tanításai ma is érvényes iránytűként szolgálnak: a háború a politika folytatása más eszközökkel, s a győzelem lényege az ellenfél akaratának megtörésében rejlik, hogy a saját politikai célokat elérjük. A stratégiai "súlypont" felismerése kulcsfontosságú, legyen szó akár a reguláris haderő törzsének, a fővárosnak, egy létfontosságú szövetségesnek vagy bármilyen kohéziót adó elemnek a szerepéről.
Mindez persze csupán Clausewitz ideális típusa. A nagy teoretikus maga is tisztában volt azzal, hogy az elméleti "totális" háború nem azonos a gyakorlat korlátozott, tökéletlen háborúival. Ugyanakkor a modern kudarcok egyik gyökere, hogy a haderők - gondoljunk például Irakra - túlságosan az ellenfél eszközeinek szétzúzására összpontosítanak, miközben az ellenállás gyökereit érintetlenül hagyják. Katonai siker politikai transzformáció nélkül nem győzelem, csupán egy elhúzódó patthelyzet. A "katonai" címszó alatt sem pusztán a bakancshúzót és a fegyverolajat kell érteni.
A nyers erő logikája a fizikai dominancia és a feltétel nélküli megadás kényszerítő erejére épít. A második világháború tökéletes illusztrációja ennek a gondolatmenetnek, hiszen a tengelyhatalmak ipari és katonai infrastruktúráját teljesen megsemmisítették. Azonban a nukleáris korszakban a nagyhatalmak közötti konfliktusok e megközelítése már nem fenntartható, mivel a kölcsönös megsemmisülés réme lebeg a felek feje fölött, így a mozgástér jelentősen szűkült. Ezzel szemben a kényszerítő stratégia átalakítja az ellenfél költség-haszon mérlegét: bizonyos helyzetekben elvonjuk tőle a céljai elérésének lehetőségét, máskor pedig folyamatosan terhet róunk rá, ezzel gyengítve pozícióját.
