"Verset akár mártáskeverés közben is lehet komponálni" - mesélte Rakovszky Zsuzsa a beszélgetésünk során.

Rakovszky Zsuzsa életében jelentős szerepet kapott az emlékek felkutatása. Időről-időre sikerrel is jár, amikor egy fikciónak hitt történetéről kiderül, hogy kislányként valóban megélt hasonlókat. Nem fél a mesterséges intelligenciától, és biztos benne, hogy egy robot sem fog öntudatra ébredni. Fordít és ír. Él, és a megéltekből történeteket sző. Hogy utólag mi volt a valóság, és mi az, ami már csak alkotói fantázia, gyakran már ő sem tudja. A Kossuth-, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas alkotóval a 14. kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával beszélgettünk.

Egyszer megfogalmazta, hogy a lírai művek írása inkább a fiatalok sajátja, míg a próza gyakran az idősebbek kifejezése. Mi lehet ennek az oka?

Bizonyos életszakaszokban különböző dolgok vonzzák az embert. Van, hogy egykor valami rendkívül fontosnak tűnik, később viszont már szinte észrevétlenül elhalványul. Úgy érzem, a próza inkább a későbbi éveinkhez tartozik. Ehhez már szükség van egyfajta élet- és emberismeretre, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben reflektáljunk a világra. Az érzelmek intenzitása is más, mint a lírában; sok esetben a prózának nem kell annyira drámainak lennie. Persze akadnak kivételek is, de én személy szerint csak egy olyan írót ismerek, aki kezdetben prózát írt, majd később áttért a lírára. Fiatal korban az érzések gyakran szétszórtak és impulzívak, míg az idősebbek már átéltek annyit, hogy könnyebben bele tudják élni magukat mások helyzetébe. A versírás pedig jellemzően a saját énünkkel való azonosulás lehetőségét hordozza magában.

Milyen gyakorlati eltérések vannak a két műfaj művelése között?

Azt szoktam mondani, hogy verset mártáskevergetés közben is lehet írni. Persze, van benne egy technikai aspektus is, mivel a vers sokkal rövidebb formátum, amit az ember könnyedén össze tud rakni a fejében. Ezzel szemben egy prózai műhöz elengedhetetlen egy váz, egy tervezet, amiről aztán szabadon eltérhetünk, ha közben felbukkan egy váratlan ötlet. Az alaphelyzet vagy az alapgondolat rendkívül fontos, hiszen ez az, ami magával vonzza a külvilágból azokat a motívumokat, amelyek a történethez kapcsolódnak. Ez lehet egy olvasmányélmény, egy hír, vagy egy mások által megélt esemény, amely hirtelen fontossá válik. Valamiért megpendít egy húrt bennem. Egy novellám például egy fiatal pár életéről szól, amelynek alapja egy valós amerikai bűnügyi eset, ahol a fiú végül megölte a lányt. Az én verziómban azonban ez nem történik meg, legalábbis nem ilyen nyíltan. Amikor először láttam róluk készült képeket és videókat, azonnal feltűnt, mennyire eltérő karakterek a történet két szereplője. Ez az észrevétel ihlette meg a novellát, amely egy otthoni környezetben játszódó, melankolikus szerelmi történetté fejlődött.

- Az írás folyamatában, esetleg utólag, amikor kész a mű, rá szokott jönni, hogy miért is volt ennyire fontos az adott történet? Miért pengette meg azt a bizonyos húrt?

- Van, amikor rájövök, és van, amikor nem. Sok dolog összejátszik. Mostanában szeretik használni az "autofikció" fogalmat, de hát lényegében minden "autofikció": a saját élmények keverednek benne mások emlékivel vagy gondolataival, világnézeti kérésekkel.... Van például egy novellám, amelyik egy kutyáról, illetve a gazdájáról szól. Régebben nekem is volt kutyám, és rendszeresen vittem egy közeli parkos részre sétálni. Gyakran találkoztunk ott egy fiatal nővel, aki szintén a kutyáját sétáltatta. Néha adtam az ő kutyájának is egy-egy jutalomfalatot, és attól kezdve az állat mindig odajött hozzám az utcán, amikor meglátott, a gazdája pedig egyre barátságtalanabb lett. Nem értettem, mi baja, végül arra jutottam, hogy talán féltékeny. Később megtudtam, hogy intézetben nőtt fel, és a kutyája volt az egyetlen, akivel igazán szoros kapcsolatot tudott kialakítani. Ebből lett a novella, amelyben valaki, merő jóindulatból, de tapintatlanul beleavatkozik egy ilyen kapcsolatba, és a dolognak szomorú vége lesz: a kutyát elüti egy autó. (A valódi kutya szerencsére elérte a kutyai kor végső határát).

Van egy novellám, amelyet egy különös élmény inspirált: egy régi, művelt barátunknál tett látogatásunk során fültanúja voltam, ahogy ő, akit mindig is nyugodt és megfontolt embernek ismertem, váratlanul, szinte dühöngve kiabálni kezdett a feleségével. Az indíték rendkívül apróságnak tűnt – talán a hűtő ajtajának helytelen becsukása –, de a kirohanás mértéke meglepett. Ebből a szituációból született a Kávéfőző című novellám, ahol egy hasonlóan jelentéktelen apróság vált a feszültség forrásává, és felszínre hozta valakiből az évtizedek óta elfojtott indulatokat. A történetben ennek a pillanatnak tragikus következményei lesznek, ám a valóságban, szerencsére, a barátunk és felesége viszonya megkímélte a drámai fordulatoktól.

A fiatal pár esetében a történet kevésbé tűnik rémisztőnek, míg a kutyás illető és az ismerősük esetében sokkal sötétebb fordulatot vesz a cselekmény. Hogyan formálja a valóságot, és milyen kritériumok alapján dönt arról, hogy egy narratívát inkább édesít, vagy éppen ellenkezőleg, fokoz a borzalmakon?

A novella, a maga tömörségével, valóban drámai műfajnak számít. Az íróknak szinte kényszerűségük van arra, hogy minden érzelmet és szituációt sűrítve, lényegre törően fejezzenek ki. Minden egyes mondatnak súlya van, és a cselekménynek gyorsan a logikus végkifejlethez kell vezetnie. Ez a fajta koncentráltság a valóságban azonban ritkán fordul elő; az élet sokkal inkább árnyalt és bonyolult, tele váratlan fordulatokkal és kibővített érzelmi skálával.

Természetesen! Volt-e már olyan élményed, amikor valamiről úgy gondoltad, hogy csupán a képzelet szüleménye, de később kiderült, hogy valójában a valóság szövetéhez tartozik?

- Volt bizony. A hullócsillag éve című könyvem eredetileg önéletrajznak indult. Menet közben jöttem rá, hogy sajnos nagyon kevés emléket tudok felidézni, így végül úgy döntöttem, fikciót csinálok belőle. Így egészen jól haladt a dolog. Amikor elkészült, elolvasta egy kedves idős barátnőm, ismert engem és a családomat egészen kicsi koromtól kezdve. Ő mondta el néhány részlet kapcsán, hogy igen, ezek valóban így történtek, pedig én meg voltam győződve róla, hogy csupán kitaláltam. Vagyis az írás képes volt visszahozni olyan emlékeket, amelyeket tudatosan vagy szándékosan nem tudtam felidézni. Ami nagy öröm, mert nagyon szeretnék több mindenre emlékezni a gyerekkoromból, nemcsak mindig ugyanarra az egy-két dologra. Azt mondják, hogy az embernek egy bizonyos életkor után, ahogy romlik a rövid távú emlékezete, úgy jönnek vissza egyre gyakrabban a régi emlékei. Mondjuk, arra nem emlékszik, mit ebédelt előző nap, de a gyerekkora eseményeire egyre részletesebben. Én sajnos még csak a rövid távú emlékezet romlásánál tartok...

- Miért lehet, hogy az emlékek felidézése néha olyan nehéz, akár akarattal, akár spontán próbálkozunk? Ugyanakkor, amikor valaki elkezd történetet írni, a múltja szinte magától kerül előtérbe. Miért hat ennyire erősen a tudattalanra a történetmesélés folyamata?

Az emberek általában folyamatosan "gondolkodnak" valamin, legyen az a napi események elemzése vagy valamilyen aktuális kihívás rágódása. Ez a belső "diskurzus" sokszor megakadályozza, hogy eszünkbe jussanak azok a gondolatok, érzések, amelyek valaha a tudatunk mélyére süllyedtek. Számos technika létezik, melyek célja, hogy megszüntessék ezt a folyamatos szövegelést, és teret adjanak az olyan spontán, váratlan beáramló ötleteknek, amelyek eddig rejtve maradtak. Ilyen például a meditáció vagy a pszichoanalízis, de úgy tűnik, hogy az írás is hasonló módon működik. Az ember leírja, ami a tudattalanjában megbújik, és felfedezi azokat a gondolatokat, amelyekről eddig nem is tudta, hogy léteznek.

- Amikor írás közben felbukkan egy emlék, amelyet kezdetben csupán fikciónak tartunk, de később kiderül, hogy a valóság egy apró részlete, az egy különös élmény. Ilyenkor az ember szembesül saját magával, és azzal a kérdéssel, hogy mit kezdjen ezzel az újonnan felfedezett valósággal. Hogyan viszonyuljon ahhoz az élményhez, amelyet eddig másnak, más történetnek, más személynek tulajdonított? Az, hogy az írás során egy másik karakter bőrébe bújva tapasztalunk meg dolgokat, egyfajta távolságot is teremt, ami lehetővé teszi, hogy a saját érzéseinket és emlékeinket kívülről, egy másik nézőpontból szemléljük. Amikor azonban kiderül, hogy ez az élmény valójában a saját életünkből fakadt, megjelenik a zűrzavar, ami izgalmas és ijesztő egyben. Ez a felismerés nemcsak a karakterek, hanem a saját identitásunk határait is feszegeti. Ez a tapasztalás új értelmet adhat a történetnek, hiszen a fiktív világ és a valóság határai elmosódnak, és lehetőséget teremt arra, hogy mélyebben megértsük önmagunkat. Az írás folyamata tehát nem csupán kreatív kifejezés, hanem egyfajta önismereti utazás is, ahol a múlt és a jelen találkozik, és a személyes élmények új fényben tűnnek fel. Így az író nem csupán egy történetet mesél el, hanem egy belső világot is feltár, amelyben a valóság és fikció határvonalai elmosódnak.

Ó, hát igen, néha előfordul, hogy egy-egy szereplőmön keresztül magamra ismernek. De gyakrabban inkább az történik, hogy egy adott szituáció mélyen megérint, anélkül hogy pontosan tudnám, miért, vagy milyen személyes indíttatás húzódik mögötte. De végül is ez nem is a lényeg; az a fontos, hogy valóban hatással legyen rám. Valahol olvastam, hogy Victor Hugo szerint mi teszi igazán jóvá a prózát: az élmény, a fantázia és a megfigyelés. Tehát az élményeket nem lehet "megúszni", és természetesen mindenki másképp éli meg, hogy mit képes átélni. Ebből néha saját magamra is rájövök valami újra, de hangsúlyozom, ez nem a lényeg.

Könnyebb tehát ezeket a témákat úgy megközelíteni, ha nem saját élményként tekintünk rájuk, hanem egy teljesen eltérő időszakba helyezzük őket? Talán így biztonságosabb válaszokat találni a felmerülő kérdésekre?

Nem feltétlenül biztonságosabb, inkább hangsúlyosabb, jobban kiemelhető a lényeg. A múlt már mögöttünk van, lehetőség nyílik arra, hogy érdemben reflektáljunk rá, levonjuk a tanulságokat. Akkoriban az emberi élet sokkal szabályozottabb keretek között zajlott, az erkölcsi elvek és hagyományok világosabb irányelveket adtak arra vonatkozóan, mi számít helyesnek és mi nem. Az egyes helyzetek és döntések súlya nagyobb volt, és megítélésük is egyértelműbb. Napjaink zűrzavaros világában, ahol mindenki a saját "igazságát" hangoztatja, kifejezetten nehéz megjósolni, hogy egy adott esemény vagy döntés milyen hatást gyakorol az olvasókra.

- Tanul a szereplőitől? Néha úgy érzi, hogy az általad megalkotott lények mintha életre keltek volna, hogy válaszokat adjanak egy-egy kérdésre?

Nem mondhatom, hogy a karaktereim valamire is magyarázatot nyújtottak volna, de akadt köztük egy, aki igazán meglepett: nem gondoltam volna, hogy képes lesz arra a lépésre, amit megtett. Persze, végső soron ez is az én választásom volt: az ember mindig abból építkezik, amije van. Semmi sem születhet a semmiből. Talán a végeredmény már szinte távol áll a valóságtól, de az alapja mégiscsak onnan ered.

- Ki vagy mi az, amit sosem tudna feldolgozni a műveiben?

A fiamat sosem alakítanám irodalmi figurává.

- És mindezekkel a gondolatokkal szemben, vajon miből táplálkozik a vers? Mi az a forrás, amelyből az érzelmek és képek áramlanak?

- Ott is van külső indíttatás. A legutóbbi kötetemben van egy hosszú vers, az a címe, hogy A hegyi asszony. Egy 19. századi amerikai írónőnek a könyvét olvastam épp, ami arról szólt, hogy hogyan élnek a hegyi falvakban az emberek, különösen a nők. Éreztem valamiféle rokonságot a helyzetükkel. Nem mintha én egy hegyi faluban élnék, de valahogy a múlt megőrzésére való törekvésük közel hozta őket hozzám. Úgy érzékelik az életüket, mint az előttük járó nemzedék életének a folytatását. Különben a verset nem választja el olyan szigorú határvonal a prózától: utóvégre van verses epika is, de még mennyire! Azt azonban nem én döntöm el, hogy melyik történetből mi lesz, vers-e vagy próza. A téma önmagában hordozza a feldolgozás módját. A vers sokkal jobban ki van hegyezve egy állapotra, egy érzésre vagy gondolatra, nem kell sok követ megmozgatni hozzá. De esetemben nincs hierarchia a műfajok között, mindkettőt nagyon szeretem.

A versre azt szoktam mondani, hogy kicsit olyan, mint a rejtvényfejtés: megvan belőle egy sor, magától adódik, és akkor valahogy meg kell találni a hozzá kapcsolódókat. Azt hiszem ezt sok költő, például Kosztolányi is és Babits is megírta, hogy olyan érzés, mintha a vers "valahol", nem bennünk, hanem valami szellemi világban már készen lenne, és a költő nem kitalálja, hanem valahogy hozzáfér ehhez a forráshoz, "előbányássza" az előre kész verset.

Ezek fényében vajon született-e valami új a nap fényében?

A természettudomány és a technika világában kétségtelenül tapasztalhatók bizonyos fejlődési irányok, de nem szeretek általánosítani, hiszen nem vagyok szakértő ezen a téren. Azonban úgy érzem, hogy különböző szakterületeken valamilyen civilizációs fejlődés figyelhető meg, amely a társadalom és az egyén fegyelmezettségét, valamint emberségét hivatott erősíteni. Számomra úgy tűnik, hogy ez a folyamat a 19. században érte el csúcspontját Európában, majd a 20. században ellenhatásokkal találkoztunk. Jelenleg pedig mintha minden egyszerre zajlana, és nehezen tudjuk megmondani, hova vezetnek ezek a tendenciák. Remélem, hogy nem egy még korábbiaknál is súlyosabb krízis irányába haladunk.

Aggódik a technika fejlődése miatt?

Tudom, hogy manapság sokan aggódnak a mesterséges intelligencia fejlődése miatt. Én viszont nem osztom ezt a félelmet. Természetesen bármilyen technológia, még a legártatlanabb is, visszaélés tárgyává válhat – egy eldobott cigarettacsikk is tüzet okozhat, de egy fegyver sosem idézhet elő akkora pusztítást, mint egy atomreaktor. Úgy vélem, hogy a mesterséges intelligencia csupán azt tudja, amit az emberi elme beleprogramozott. Ha jól értem, léteznek olyan rendszerek, amelyek bizonyos mértékig önálló döntéshozatalra vagy a saját kódjuk módosítására is képesek, ami valóban okozhat problémákat. De abban teljesen biztos vagyok, hogy egyetlen gép sem fog öntudatra ébredni.

A tudomány és a technológia fejlődése számtalan módon megkönnyíti mindennapjainkat. Gyakran felmerül a kérdés, hogy melyik időszakban élnék szívesebben, és én mindig azt válaszolom, hogy a jelen számomra tökéletesen megfelelő. Bár előfordulhat, hogy a múlt bizonyos időszakai színesebbek és izgalmasabbak voltak, én mégis hálás vagyok, hogy nem abban az időben éltem, amikor például patakban kellett mosni, vagy érzéstelenítés nélkül végezték a foghúzást. Úgy vélem, ezeket az előnyöket sokkal nagyobb megbecsülés illetné.