Amerika sorsa megkérdőjelezhető, ha négyévente folyamatosan új irányvonalakat követ.

Az Egyesült Államokban a politikai oldalak ellenségeskedése már messze nem csak egy kampánycirkusz része vagy a családi összejövetelek kedvenc puskaporos hordója. A The National Interest amerikai lap cikke szerint annyira elmérgesedett a viszály, hogy lassan a belpolitikai kompromisszumok is lehetetlenné válnak, és a legfontosabb dolog is eltűnhet, amivel egy nagyhatalom hosszú távon alakítja a világot: a következetes stratégia.

Amerika története során mindig is élénk viták folytak olyan kérdésekről, mint a vámok, a rabszolgaság, az állami jogok és a társadalmi problémák. Ugyanakkor a külpolitika irányvonala - a nyugati terjeszkedéstől kezdve a 20. századi elzárkózáson át a második világháború utáni internacionalista szerepfelfogásig - viszonylag állandónak bizonyult. A politikai pártok folyamatosan átalakulnak, az adminisztrációk váltakoznak, ám közben egy közös narratíva bontakozik ki arról, hogyan ítéli meg Amerika a saját szerepét a globális színtéren, és milyen célokat tűz ki maga elé ennek érdekében.

Ez az egyetértés forgácsolódott teljesen szét az utóbbi években. A belső ellentétek teljesen átformálták a külpolitikát. A ciklusonként egymásnak feszülő elütő világképek pedig a hosszú távú tervezést napi taktikázássá zsugorították. Látványos példája ennek a nemzetközi egyezményekhez való viszony. A 20. század második felétől az Egyesült Államok alapító és felügyelő hatalomként szervezte a világrendet: ENSZ, NATO, WTO, NAFTA - mindezt otthonról kétpárti támogatással.

Ugyanez a hullámzás rajzolódik ki a szövetségesekhez fűződő viszonyban is. Amikor az egyik elnök élesen másképp viszonyul a NATO-hoz, mint a másik, azzal Európában nemcsak a politikai elit, hanem a védelmi tervezők és a piacok is azonnal beárazzák a kiszámíthatatlansági kockázatokat.

Akár az Egyesült Államok partnereiről – mint például Ukrajna, a kurdok vagy Izrael – beszélünk, mindannyian tapasztalják a hitelesség csökkenését. Azok a szövetségesek, akik évtizedeken át támaszkodtak az amerikai vezetésre, most egyre óvatosabbá válnak. Rövidebb távú megállapodásokra törekednek, és új alternatív biztosítékok után kutatnak. A kisebb nemzetek pedig inkább várakozó álláspontra helyezkednek, vagy a kitettségük csökkentésére törekednek, igyekezve kiegyensúlyozni a helyzetüket.

A stratégia hatékonysága nem csupán a rendelkezésre álló fegyverek és repülőgép-hordozók számán múlik, hanem azon is, hogy a szövetségesek meggyőződése mennyire szilárd: a kimondott ígéreteket és vállalásokat a politikai átalakulások ellenére is komolyan veszik.

Ez a bizonytalanság visszahat a jövőre is. A kérdés már nem az, hogy húsz év múlva milyen világrendet kíván Amerika, hanem sokkal inkább az, hogy négy év múlva ki foglalja el az Ovális Irodát. Így tűnik el csendben a nagy stratégia: nem drámai kudarcokkal, hanem apró, folyamatos irányváltásokkal, amelyek végül meggyőzik a világot arról, hogy Washington már nem stabil horgony, hanem egy folyamatosan ingadozó hajó, amely ide-oda hánykolódik.

Amerikának újra olyan minimális alapelvekre van szüksége, amelyekben mindkét politikai oldal egyetérthet, és ezekből több is rendelkezésre áll. A legfontosabb feladat Kína mint elsődleges kihívó kezelése, a technológiai fölény megőrzése és a védelmi ipar megerősítése, valamint az energiabiztonság és az ellátási láncok stabilizálása. Ha ezeket a célokat nem sikerül elérni, akkor a világ csendőreként betöltött szerepe egyre inkább kérdésessé válhat, és könnyen elveszítheti vezető pozícióját.

A széthúzás megszüntetése Donald Trump amerikai elnökre vár, aki a 2024-es választási győzelme utáni beszédében nyilvánult meg a problémával kapcsolatban, amire megoldást is kínált. "A siker fog újra egyesíteni fog minket" - szögezte le akkor az elnök.

Trump tehát nem érvekkel akarja meggyőzni a túloldal híveit, hanem a politikája Amerika számára elért sikereivel. Az első nagy, korábban kitűzött célt már el is érte az elnök, és jelentős sikereket ért el a vámháborúban.

A minap Trump épp az Európai Bizottság elnökét, Ursula von der Leyent "ette meg reggelire", a további sikerek pedig még előtte állnak.