Taft hajlakk, Fa szappan és narancs – ezek voltak azok az elérhetetlen vágyak, amelyek után sóvárogtunk a szocializmus éveiben.
Az áruhiány a szocializmus mindennapjainak része volt, amelyben a legegyszerűbb tisztálkodási szerek, divatcikkek és élelmiszerek is státuszszimbólummá váltak, miközben az emberek leleményességgel és kapcsolatokkal próbálták pótolni a hiányokat.
A presszóban sűrű füst keringett, mint egy titokzatos köd, miközben a főúr unott mozdulattal öntötte a kesernyés feketekávét a csorba szélű csészébe. A sarokban ülő nő, aki mintha a világ zajától elzárkózva keresett volna menedéket, előhúzott a táskájából egy megkopott Fa szappant. Óvatosan végigsimított rajta, mintha egy rég elfeledett kincset tartana a kezében, majd visszacsúsztatta, mintha egy drága ékszert rejtett volna el. Készségesen belekortyolt a feketéjébe, de az íz annyira elborzasztotta, hogy azonnal elhúzta a száját. Felsóhajtott, és a pincérhez fordult: "Ez a kávé olyan keserű, mintha narancshéjat főztek volna bele." A férfi vállat vont, és a bajsza alatt morogta: "Narancs? Azt se tudja maga, milyen íze van."
A szocializmus évtizedeiben a hiányosságok mindennapjaink szerves részét képezték. Sok árucikk, amelyről csak álmodhattunk, elérhetetlen volt, és csak a szerencséseknek adódott lehetőségük, hogy nyugatról hozzanak haza egy-egy igazi kincset – legyen az egy doboz Nivea krém, egy üveg Taft hajlakk, vagy éppen egy susogós Adidas melegítő, ami karácsonykor a legmenőbb ajándéknak számított. Ezek a termékek nem csupán hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem státuszszimbólumokká váltak, amelyek birtoklása különleges kiváltságot és elismerést jelentett a társadalomban.
A boltok polcai még a nyolcvanas években sok esetben üresen tátongtak, mint egy elhagyatott szoba. A divatos hajlakkokat, tusfürdőket és szappanokat az emberek főként a KGST-piacokon árusító lengyelektől szerezték be — ők a keleti blokk legügyesebb maszek külkereskedőinek számítottak. Akinek volt elég leleményessége, az némi csúszópénz ellenében elérhette, hogy a bolti eladó félretegyen számára egy-egy áhított terméket. De a többség csupán reménykedett, hogy egyszer végre megérkezik a régóta várt szállítmány, és talán nekik is jut egy kis rész a kínált kincsekből.
A narancs és a banán igazi különlegességet jelentett a tél szürkeségében: a hideg hónapok legfényesebb csodái voltak. Aki decemberben hozzájutott egy-egy kilóhoz, az szinte a Jézuska kiváltságosának érezhette magát. Az utcai árusoknál ezek a gyümölcsök villámgyorsan eltűntek, a sorok néha még háztömbnyire is nyúltak, miközben a ládák már üresen álltak. A gyerekek többsége nem is annyira az ízükért, hanem inkább az élményért vágyott rájuk, hogy egyáltalán legyen belőlük otthon. Az önfeláldozó szülők pedig boldogan megelégedtek azzal, hogy a héjukat szagolgatták, mintha valami egzotikus csoda lenne a kezükben.
A hiányosságok nem csupán a luxuscikkeket sújtották. A mindennapi élethez szükséges termékek is eltűntek a boltok polcairól: hús, disznómáj, pamut, zsilettpenge vagy éppen hűtőláda - ezekért vagy külföldre kellett utazni, vagy ismerősöktől, kamionosoktól és más "kiváltságosoktól" kellett beszerezni, nem kis áron - ami nem véletlen, hiszen a feketepiac árai gyakran az egekbe szöktek. Például egy Levi's farmer akár egy havi bérrel is felérhetett a feketepiacon.
Az emberek megtanultak együtt élni a nélkülözéssel, de a vágyakozás tűzét sosem tudták teljesen eloltani. Egy-egy Nyugatról érkezett Matchbox vagy Kinder csoki szinte felérhetett egy kincsesládával, hiszen ezek a kis csodák hatalmas különbséget teremtettek az átlagos és a kiváltságos élet között. Aki birtokolt ilyet, az már valamit elért – vagy legalábbis egy jó kapcsolatra tett szert. A szocializmus időszakában az árucikkek nem csupán egyszerű fogyasztási javak voltak, hanem a társadalom egyfajta tükörképei is: felfedték, ki mennyire ügyes, milyen kapcsolatokkal bír, és mennyire képes eligibilizálni magát a hiánygazdaság kihívásaival teli világában.
Mi állt a Kádár-korszak folyamatos áruhiányának hátterében? A szocialista blokkra jellemző központosított gazdasági tervezés merevsége, a keleti technológiai lemaradás, valamint a nyugati kereskedelmi kapcsolatok szűkössége játszott közre. A devizaüzletek deficitjének tilalma miatt a hazai áruk eladásából származó bevételnek mindig meghaladta az importált termékek költségeit. Ezen túlmenően az állam szűkös erőforrásait inkább ipari fejlesztésekre és katonai beszerzésekre fordította, így a lakosság alapvető szükségletei háttérbe szorultak. Ennek következményeként a feketepiac és a korrupció virágzásnak indult, az emberek pedig kénytelenek voltak leleményességükre és protekciójukra támaszkodni a mindennapi életben.
