Szíria számára rendkívül nehéz feladatot jelent a nagyhatalmak közötti politikai játszmákból való kilépés.

Szíria, amely a Földközi-tenger partjaitól Mezopotámia mélyéig terjed, a Torosz-hegységtől az Akabai-öbölig, történelmi szempontból mindig is a birodalmak kereszteződésében helyezkedett el. Az ókortól kezdve e terület színtere volt a hatalmi játszmáknak, és a második világháború után független államként működő Szíria sem tudta elkerülni a geopolitikai feszültségeket. A 2011 óta tartó polgárháború során különösen nyilvánvalóvá vált, hogy az ország területe számos befolyásoló tényező találkozási pontjává vált, ahol izraeli, iráni, szaúdi, katari, török, orosz és amerikai érdekek ütköznek.

Mint ahogy az polgárháborúk esetében gyakran előfordul, a hazai erőforrások drámai csökkenése következtében a különböző frakciók túlélése egyre inkább a külföldi támogatóik nagylelkűségétől függött.

Bassár el-Aszad rezsimjének esetleges összeomlása után egy stabil és viszonylag legitim kormány megalakulása nem csupán a helyi politikai tájképet formálja át, hanem jelentős hatással lesz a nemzetközi befolyásra is. Bár a külföldi hatások valószínűleg kevésbé fognak közvetlenül megnyilvánulni, a jelenlegi instabil helyzet lehetőséget teremt sokak számára, hogy saját érdekeiket érvényesítsék. Számos ország továbbra is vonakodik lemondani stratégiai ambícióiról, mivel Szíria a Közel-Kelet szívében kulcsfontosságú szereplő minden érdekelt fél számára.

Ezek a stratégiai érdekek bizonyos aspektusokban találkoznak: a régióban és azon túl, szinte minden érintett fél számára fontos a politikai stabilitás megteremtése és a dzsihadista ideológiák újbóli térnyerésének megakadályozása. Ugyanakkor vannak olyan esetek is – mint a kurdok jövője – ahol jelentős eltérések figyelhetők meg, amelyek éles ellentéteket mutatnak.

Izrael esete speciális, a zsidó állam ugyanis vállaltan a totális izolációban gondolkozik, és a a "biztos, ami biztos" megközelítést kimaxolva megsemmisítette az Aszad-rezsim által hátrahagyott komolyabb fegyvereket és létesítményeket - légvédelmi- és ballisztikus rakétákat, a Földközi-tenger partvidékén horgonyzó hadihajókat, vegyifegyver-gyanús eszközöket előállító telepeket. Ezen kívül a szír hadsereg felbomlását kihasználva elfoglalta a 2814 méter magas Hermon-hegy keleti oldalán található demilitarizált zónát.

Az izraeli vezetők helyszíni megjelenései és nyilatkozatai azt mutatják, hogy a nemzetközi közvélemény ellenére nem sietnek a visszavonulással. Bár Izrael azt hangoztatja, hogy az újonnan megszerzett területek kiürítése "az ország biztonságának garanciájához" van kötve, a Hermon-hegy koronázta Golán-fennsík példája világosan mutatja, hogy a zsidó állam nehezen válik meg az ilyen területektől.

Az alábbiakban felfedjük, hogy milyen érdekek és gondolatok mozoghatnak a stratégák fejében, miközben a világ különböző pontjairól, Washingtontól Abu-Dzabiig, fontolgatják lépéseiket.

Egy ilyen felsorolást elengedhetetlen az Egyesült Államokkal kezdeni, még akkor is, ha Donald Trump a rezsim összeomlásának napjaiban határozottan kijelentette, hogy az USA-nak nincs köze a "homok és halál" vidékén zajló eseményekhez. Azonban az Egyesült Államok, mint a globális stabilitás őrzője és a kiterjedt közel-keleti szövetségi rendszer támogatója, saját érdekeinek védelme érdekében is kénytelen foglalkozni Szíria jövőjével. A január 20-án hivatalba lépő elnöknek, illetve talán már elődjének is, sürgősen meghozandó döntései lesznek a szíriai helyzet alakulásával kapcsolatban.

Az Egyesült Államok Szíria-politikáját 2011 után alapvetően három szempont határozta meg. Az első az Aszad-rezsim megbuktatása volt, melyet szankciókkal és egyes milíciák támogatásán keresztül igyekezett elősegíteni, de vállalható ellenzéki partner híján sem Barack Obama, sem Donald Trump nem akart túlságosan belefolyni a még az iraki vagy afganisztáni konfliktusoknál is bonyolultabb polgárháborúba. Ezzel összefüggésben az USA nem nézte jó szemmel az Aszad-rezsim melletti katonai intervencióval egyre növekvő iráni és orosz jelenlétet sem. A harmadik prioritás a szíriai dzsihadista frakciók megsemmisítése/meggyengítése; ez az al-Kaida helyi emirátusa elleni légicsapások mellett 2014-től egyre inkább az Iszlám Állam Irakra is kiterjedő kalifátusának felszámolását jelentette.

Az Egyesült Államok 2024-re mindhárom érintett területen pozitív fordulatokat tapasztalhatott: Az Aszad-rezsim végre összeomlott, míg az orosz és iráni befolyás szinte teljesen eltűnt (az orosz helyzet kapcsán itt olvashatsz bővebben). Ami a kalifátust illeti, azt amerikai áldozatok nélkül sikerült 2019-re felszámolni, és maradványait a Szír-sivatag eldugott részein sikerült elrejtve tartani.

Ahhoz, hogy a kedvező eseményekből valódi sikert érhessünk el, az Egyesült Államoknak sürgősen felül kell vizsgálnia és át kell alakítania Szíria-politikáját.

Jelenleg a nyugati országok óvatos távolságtartással figyelik, hogyan alakul a helyzet a Damaszkuszt gyorsan elfoglaló iszlamista milíciák irányítása alatt. Az új rendszer kulcsszereplője, a dzsihadista álcáját levető Mohamed al-Dzsúláni, más néven Ahmed Huszein as-Sár, egyértelműen a Nyugat elvárásait célozza meg: ígéretet tett arra, hogy megvédi a kisebbségek jogait, tiszteletben tartja a nők helyzetét, és hangsúlyozta, hogy Szíria nem válhat terroristák búvóhelyévé.

Az Egyesült Államoknak - a nemzetközi közösség többi tagjával együtt - a közeljövőben döntenie kell arról, ad-e esélyt egy (talán szoft-) iszlamista kormánynak. Ez az esély egyrészt a meghatározó ellenzéki milícia, a Tahrír as-Sám és az azt vezető as-Sár terroristaminősítésének visszavonását jelentené - ugyanis az egykori emír 10 millió dolláros vérdíjjal a fején adott interjút a CNN-nek, vagy ült le vezető uniós diplomatákkal tárgyalni. Ahogy az portrénkból kiderül, az nem kérdés, hogy 2012-ben as-Sár megérdemelte-e a terrorista bélyeget; de az sem, hogy ez a bélyeg megnehezíti az intézményes diplomáciát.

Miután egy amerikai küldöttség találkozott as-Sárral, Barbara Leaf külügyminiszter-helyettes kiemelte, hogy a tárgyalások rendkívül produktívak voltak, és a Hajat Tahrír as-Sám vezetője "pragmatikus" hozzáállást tanúsított. Az Egyesült Államok továbbra is terrorszervezetként azonosítja a HTS-t, azonban pénteken eltávolították a vezetője fejére kitűzött 10 millió dolláros vérdíjat – számolt be róla a BBC.

A szankciók jövője kulcsfontosságú kérdés, amely különösen égető Szíria esetében. Az ország ellen a rezsim különböző üzelmei és szörnyűségei miatt már a hetvenes évektől kezdve gyűlnek a nemzetközi büntetőintézkedések, de 2011 óta a helyzet valóban drámaivá vált. Ezek a büntetőintézkedések szinte gúzsba kötik Szíria gazdaságát: a kormány képtelen hozzáférni a nemzetközi vagyontárgyaihoz, a civil szervezetek a pénzküldési lehetőségektől, a gyógyszergyártók a szükséges vegyi anyagoktól, sőt, még az internetfelhasználók is a Google-től. A szankciók egy része közvetlenül az Aszad-rezsim tagjait célozta, de a valóság az, hogy a legnagyobb terhet a helyi lakosság viseli. Ahhoz, hogy Szíria végre talpra állhasson, elengedhetetlen lenne a jelenlegi büntetőintézkedések újragondolása.

Az új szír vezetés legitimációja szorosan összefonódik Szíria egységének és szuverenitásának elismerésével. Ez a helyzet különösen bonyolult az Egyesült Államok számára, mivel a támogatott kurd csoportok jogosan aggódnak amiatt, hogy ha az USA kivonul Kelet-Szíriából, akkor veszélybe kerülhet vérrel kivívott autonómiájuk, és eltűnhetnek a régió legfejlettebb jogi és társadalmi vívmányai.

Az amerikai vezérkar pedig attól tart, hogy az elkötelezett és lojális partnernek bizonyuló kurd milíciák nélkül újból megerősödhet az Iszlám Állam,

A kurdok helyzete komplex és sokrétű, hiszen a régióban zajló politikai játszmák és hatalmi harcok közepette sokszor háttérbe szorulnak az őket érintő kérdések. Törökország és a törökpárti milíciák gyakran elnézően viszonyulnak a kurd közösségekkel kapcsolatos ügyekhez, ami tovább bonyolítja a helyzetüket. A kurdok többsége nem tagadja az egységes Szíria eszméjét, ugyanakkor a nemzetiségi jogaik érvényesítésére és a területi autonómia lehetőségére vonatkozó ígéretek vagy garanciák hiányában sok bizonytalansággal kell megküzdeniük. Aszad bukása után a kurd közösség helyzete különös figyelmet érdemel, hiszen a politikai átrendeződés új kihívások elé állította őket.

Törökország akkor is hű maradt az ellenzéki milíciákhoz, amikor már szinte lehetetlennek tűnt a rezsim megdöntése. E kitartás mögött részben a szomszédos országokkal való kapcsolatokból eredő nyomás, másrészt pedig egy olyan török nemzetstratégia áll, amely a négy országhatárra osztott kurd etnikai közösség feldarabolását egzisztenciális kérdésként kezeli.

Erdoğan 2024 decemberére elérte kitűzött céljait, és Törökország a legnagyobb nyertese Aszad bukásának. Az ország olyan befolyási övezetre tett szert, amelyre az I. világháború óta nem volt példa. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy míg az iszlamisták, akiket orosz bombázók gyengítettek, irányítás alatt tarthatók, addig egy 25 milliós ország erőforrásaival rendelkező állam manipulálása már sokkal összetettebb feladat.

Ankara a kurdok üldözésén túl joggal bízhat abban, hogy sikerül megerősítenie a Damaszkusz új vezetésével kialakított sajátos kapcsolatot.

A török építőipari vállalatok árfolyama már most is jelentős növekedést mutat, köszönhetően a polgárháború által okozott károk helyreállításából származó potenciális megbízásoknak. Az exportra termelő cégek is optimistán tekintenek a jövőbe, bízva abban, hogy a már az Aszad-rezsim alatt elkezdődött gazdasági enyhülés tovább folytatódik. A jelenlegi 2 milliárd dolláros (kb. 800 milliárd forint) exportérték többszörösére emelkedhet, ami jelentős fellendülést hozhat a szektornak.

A szíriai rendszerváltással megoldódhat az Erdoğannak sok belpolitikai fejfájást jelentő menekültkérdés is. Törökország a polgárháború első szakaszában 4 millió menekültet fogadott be, közülük az EU-val 2016-ban megkötött visszatartási szerződésnek köszönhetően legalább 3,2 millióan jelenleg is ott élnek. A kezdeti szolidaritás után a menekültek jelenléte politikai viták kereszttüzébe került, a választási kampányban a szíriai menekültek befogadását harsány idegenellenes szlogenekkel kritizálta az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP). Aleppó majd Damaszkusz elfoglalását követően máris tízezrek indultak haza Törökországból, az ENSZ 2025 első félévében összesen egymillió visszaköltöző menekülttel számol.

A 15 bő esztendő után egy fenyegető adósságspirálra ráfekvő Törökország azonban önmagában nem rendelkezik olyan forrásokkal, melyek fedezhetnék a szír helyreállítás 400 milliárd dollárra becsült költségeit, és az is kérdés, honnan érkezik majd a pénz a 14 év alatt Szlovénia szintjéről Csádéhoz közeli szintre süllyedt gazdaság újraindításához. Az új kormányzatnak például égető szüksége lenne a részben amerikai-kurd kézben lévő olajipari létesítmények újraindítására - 2011 óta az olajkitermelés a tizedére, a földgázkitermelés a harmadára esett vissza.

De itt vannak a gazdag Öböl-monarchiák, akik látszólag csak a pénzük szórásával foglalkoznak! De vajon tényleg ennyire egyszerű a helyzet? Az Aszad-rezsim összeomlása mindenkit meglepett, így az Öböl-monarchiákat is. Az olajmonarchiák, amelyek 2016-ig aktívan támogatták az ellenzéki erőket, az utóbbi években elkezdtek egyre inkább elgondolkodni az Aszad-rezsimmel való együttműködés lehetőségén. Ennek részeként Szíriát visszafogadták az Arab Ligába is.

Bár az Öböl-országok képviselői nem éppen könnyeztek, amikor hírt kaptak egy újabb iráni kudarc hátteréről, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek ízlésének ez a győzelem nem igazán felel meg. Aron Lund, a Közel-Kelet szakértője szerint ezen országok elitjében...

A valóságos PTSD-t idéző képsorok Aleppó és Damaszkusz utcáiból származnak, és forradalmi hangulattal töltik meg a levegőt.

Az Öböl-monarchiák számára az 2011-es arab tavasz egy rémálomként él a köztudatban, ezért minden lehetséges eszközzel próbálnak fellépni a rendszerváltást sürgető mozgalmak ellen. Különösen a Muszlim Testvériség iránti ellenszenvük kifejezett, hiszen ez a szervezet, amelynek hátterében Törökország és Katar támogatása áll, nemcsak a szíriai ellenzék jelentős részét képviseli, hanem a Hamász ideológiai és mozgalmi gyökereit is hordozza. A monarchiák tehát, ahol csak tudják, igyekeznek elfojtani ezt a mozgalmat, hogy megőrizzék hatalmukat és stabilitásukat.

Szaúd-Arábia a 80-90-es években kulcsszerepet játszott a globális dzsihád kialakulásában. Azonban a 2001-es események után a vahabita mecsetek és imámok támogatása egyre inkább visszatetszést keltett. Az Iszlám Állam szörnyalakját látva Rijád és Doha vezetői is óvatosabbá váltak a síitaellenes szektariánus uszítás terjedésével kapcsolatban. Ezért a két városban egyre inkább aggódnak az olyan radikális iszlamista csoportok miatt, amelyek népmozgalmi elemekkel is kiegészülnek. Az aggodalmak mögött nem csupán ideológiai megfontolások húzódnak meg; a vezetők attól is tartanak, hogy a káosz következtében hatalmas mennyiségű fegyver és amfetamin kerülhet illetéktelen kezekbe, amelyek aztán visszakerülhetnek saját országaikba – például olyan termékek, amelyeket korábban az Aszad-rezsim segítségével állítottak elő és csempésztek ki.

A fenntartásokkal együtt, a Tahrír as-Sám vezetői a múlt héten megbeszélést folytattak a Muszlim Testvériségeket is üldöző Egyiptom, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, valamint a mérsékeltebb iszlamista dél-szíriai ellenzéki csoportokat támogató Jordánia damaszkuszi nagyköveteivel.

Kína hagyományosan igyekszik távol tartani magát a közel-keleti feszültségektől, ám a gazdasági kapcsolatok, különösen a saját gáz- és olajellátásának biztosítása érdekében, aktívan közvetítő szerepet vállalt az Irán és Szaúd-Arábia közötti párbeszéd előmozdításában. Noha a szír polgárháború alatt az ENSZ Biztonsági Tanácsában többször is vétót emelt az Aszad-rezsim védelmében, 2022-ben ezt a megközelítést új irányba terelte az "Övezet és Út" nemzetközi fejlesztési projektjének kibővítésével.

Azonban Kína sem csoportosította át a Tajvani-szorosból az Orontész partjára haderejét, és egy szóval sem siratta meg korábbi stratégiai partnerét, az eseményeket egy tartózkodó nyilatkozattal kommentálta, melyben politikai megoldásra szólította fel a szíriai frakciókat. Peking ideológiailag nem válogatós - a határaihoz sokkal közelebb államot foglaló/építő tálibokkal is korrekt viszonyt alakított ki -, neki a stabilitás és a gazdaságpolitikai fogadókészség a legfontosabb. Utóbbi azért is fontos, mivel a polgárháború dollármilliárdos energetikai beruházásait tette alvó állapotba, és ezekből valamikor olajat és földgázt szeretne látni.