Szabados Attila: Sanghaj, Berlin | Litera - az irodalmi portál Fedezd fel Szabados Attila új, izgalmas írását, amelyben a világ két különböző városának, Sanghajnak és Berlinnek a titkait és varázsát tárja elénk. A Litera portálon megjelent mű nem csupán
Egyszerre három különböző színű lárvát fűztünk a horogra. Kínai társam kedvence a sárga-piros-rózsaszín kombináció volt, amivel tizenöt apró halat fogott. Kivett egyet a vödörből, tenyerébe szorította és a szája elé emelte. Csattogtatta hegyes fogait, hogy közölje prédájával: nincs menekvés. - Szabados Attila novellája.
Anya már hétfőn megálmodta, hogyan köszöntsük a kínai vendégeinket, akik a házunk hátsó emeletén találtak szállásra. Az érkezésük annyira feldobta, hogy az első találkozáskor lelkesen kiáltotta nekik, hogy „háj!” A hangja az örömtől szinte sikításba csapott át – mi is bizonytalanul követtük őt: „háj, háj”, hogy ne érezze magát egyedül a köszöntésben. Amikor a kapuban találkoztunk velük, szinte egybehangzóan mondtuk, hogy „háj”, és a kedves, mandulaszemű család mosolygós visszhangja betöltötte a teret.
Reggeink a hűvös, lakkozott fa burkolatú konyhában teltek, de a kínai családtagok közül általában csak az anya tűnt fel. Csendesen lopakodott át a boltív alatt, megállt egy pillanatra a fagyasztóláda előtt, majd a szekrényből előhalászta a kedvenc vízforralóját. A tűzhelyen gyorsan melegített egy kis vizet a teához, majd a lábassal a karja alatt visszarepült az emeletre. Anya kezében megdermedt a kenőkés, ahogy észrevette a rózsamintás köntösben is kifogástalan, gázlómadárra emlékeztető alakot. "Háj," mondta ekkor, pimasz mosollyal az arcán, a köszönés vége egy sikításból bizalmas hümmögésbe csúszott át.
Az első néhány háj után anya büszkén mesélte, hogy ez angolul van, és bátran kijelenthetjük mi is. A házinéni sokáig nem fogta fel, miért is gúnyoljuk a kínai vendégtársainkat. "Soványak ők inkább," mondta, bár az olajos csirkéjüket ő sem tudja lenyelni. Valószínűleg attól lehet, hogy a hasuk annyit korgott, hogy sosem híznak el. Anya káposztatöltés közben mesélte el házinéninknek, mi történik, amikor találkozunk velük. "Üdvözöljük őket," világosította fel, és Ercsi néni karcos hangján suttogta a tálba: "háj, háj." Ujjai között, mintha pénzt számolna, siklott a megfáradt, nyúlós káposztalevél.
Titokzatos kínai életük részleteit nyaralásuk hanghatásaiban fedeztük fel. Ahogy az apa halkan nyög reggelente, mert a kontinentális étel miatt a széklete keményebb a szokásosnál, magyarázta anya. A nő köntöse, amint elsuhan, és a faburkolat széléhez érve serceg. Hallod, szikrázik, mondta apa, és megigazította a sliccét. A kiskölök szipogása, miután a napba nézve tüsszent, és egy selymes zsebkendőbe törli az orrocskáját. Autójuk váratlan motorzúgása délutánonként - ami csak valami babona lehet, anya, úgy emlékszik, látta is egy újságcikkben: ha minden nap beindítják a motort, épségben teszik majd meg a hosszú utat hazáig. Cuppogásuk az extrán savas ásványvíz után, amit olyan összetartóan adnak körbe egymás között a strandon. El-elkapott, érthetetlen mondataik, amikből, meggyőződésünk, érezni a honvágy és a gyökértelenség szokatlan elegyét. Felszisszenésük és elnémulásuk, amikor megnyikordul valamelyikőjük alatt a parketta.
Egyik este sikerült apát és Ercsi néni férjét rábeszélnem, hogy másnap elvigyenek a tóhoz. Hajnali négykor felhúztam a horgonymintás csizmámat, ami három számmal nagyobb volt a lábamnál. Lábujjaimat igyekeztem előre tolnom, miközben papírzsebkendőt gyűrtem a sarkam mögé. Anya mindig elfelejti a méreteimet, ezért rendszerint túlméretezett ruhákat vásárol, ráadásul a cipőim hátsó részéből a tömést is előre kell dugnia, mert különben szerinte ikszlábú leszek.
Ferenc - akit sohasem szólíthattunk Feri bácsinak, és aki negyven év házasság alatt egyetlen hímivarsejtjét sem juttatta célba - hátul matatott a gépolajszagú pecuban, majd néhány bottal a kezében kifordult az udvarra. A kínaiak szobájában ekkor kapcsolták fel a villanyt (anya ismer erre egy angol kifejezést, öriö, mondta volna, és kezével idézőjelet vésne a levegőbe: "korai madarak"). Apa és Ferenc csodálkozva nézték az ablakkeretben hajlongó alakokat. Ilyen korán még nekik sem áll fel, mondták, és legszívesebben elindultak volna megnézni a biológiai csodát.
A betontéglákból épített földnyelv hosszan nyúlt a tó vizébe, mintha a víz szívét akarta volna megérinteni. A csípős, hideg szél a víz felől fújt, és a túlparton titokzatos idegenek beszélgetése hallatszott, mintha a köd mögé bújtak volna el. A kínaiak fekete hajú kisfiúja nehezen emelte lábait, ahogy kiszállt az első ülésről. Nagyokat ásított, ám tenyerét már jóval azelőtt a szája elé tette, hogy ajkai elváltak volna egymástól. "Háj," mondtam határozottan, és ő hűen megismételte a szót.
Apa és Ferenc elindultak a földnyelven, maguk elé tartották a botokat, mintha lándzsák lennének. A kínai fiúval a közös peca végére náddarabokat kötöttünk, így engedtük a damilt a vízbe. Egész idő alatt egy szót sem szóltunk. Sietve kikaptuk egymás kezéből a botot, vagy egy rövid morgással bátorítottuk a másikat, hogy ki kell húzni, mert mozog a végére kötött nád.
Ferenc bicegve közelített hozzánk a kövek között, botjára egy újabb damilt feszített, miközben a földre egy apró, rózsaszín tégelyt helyezett. "Pecázzatok!" – kiáltotta, eszébe jutva a vendéglátói felelőssége, hiszen már három órája ránk sem pillantott, pedig elégszer húzott ki a vízből kisfiúhullákat. Aztán megfordult, és a köveken ugrálva, majmokat megszégyenítő ügyességgel indult vissza apához. Ha egy hivatalnok figyelte volna könnyed mozdulatait, talán kételkedne abban, hogy valóban jogosult lenne a "munkaképesség csökkenése miatti pénzbeli ellátásokra."
A kínai fiú nekiállt a tégely tetejének lecsavarásának, közben a nyelve kiszökött a szája sarkából, akárcsak Ercsi néni, amikor borsót fejt vagy zöldséget hámoz. A lábunk alatt apró, homokszínű lárvák hullottak a földre, néhány piros és fekete is tekergett a nedves parton. Apám és barátai káromkodva vitatkoztak a part menti építkezésekről. "Még egy hotel, és ennek vége," mondta az egyikük, de a szél elmosta a szavait. Hirtelen, egyikük lendületes mozdulattal leejtett egy sörösüveget, ami a sekély vízben megállt, mint egy búvó bója, várva, hogy mi történik vele.
Egyszerre három különböző színű lárvát fűztünk a horogra. Kínai társam kedvence a sárga-piros-rózsaszín kombináció volt, amivel tizenöt apró halat fogott. Kivett egyet a vödörből, tenyerébe szorította és a szája elé emelte. Csattogtatta hegyes fogait, hogy közölje prédájával: nincs menekvés.
Ferenc azonban, amikor ránézett a vödörben vergődő halakra, csak annyit mondott, hogy túl kicsik, lének sem jók, és mindet visszaengedte a sekélyesbe. A halak egy pillanatig nem mozdultak, mintha már megdöglöttek volna a tűző napon, aztán gyors csapásokkal szétszéledtek. Kínai sorstársam kétségbeesés helyett kettétörte a pecabotot. Hátsó zsebéből kiesett egy szürke tárca. Ferenc (majdnem Ferinek szólítottam) hóna alá kapta csíkszemű pártfogoltját, elvitte a kocsiig, és ledobta az anyósülésre. Tovább duzzogott. Hóka, fehér kezeit elnyújtotta maga mellett, és egyre lentebb csúszott az ülésben. A tárcában keresgél valamit, nyelvét kidugta a szája sarkába.
Apáék a garázsba cipeltek néhány botot, miközben mi, a kapuban álldogálva, unott arccal figyeltük őket. A határozott hasam után elindultunk a ház felé. A lépcsőn lassan, kissé ügyetlenül lépkedett, mintha minden egyes lépés egy komoly kihívást jelentett volna. Karjait, mint egy kórosan sovány kis gorilla, bágyadtan lengette maga mellett, miközben fokról fokra haladt felfelé.
A konyhában a házinéni azt kiabálta, Berlin, anya pedig, hogy Sanghaj, így felváltva. Aztán anya kezdett erősködni a németek mellett, Ercsi néni pedig Sanghajhoz ragaszkodott, és elővett a fiókból egy okkersárga franciakockás füzetet. Orrhangon magyarázta anyának, hogy most ugyan Sanghajból jöttek, mert ott élnek a rokonaik, de ők egyébként berliniek. Anya bólogatott, mint egy hóvirág, Ercsi néni pedig kivette a halakat a fagyasztóból. Az eredeti alakjukat lassan visszanyerő haltetemek aznap délután csak egyszer néztek vissza rám a fürdőkádból, amikor pisilni mentem, és kézmosás után elhúztam a szagforrást rejtegető zuhanyfüggönyt.
Ercsi nénivel kopogtattunk a kínai család ajtaján, hogy átadjuk a számlát. Ahogy beléptünk, egy fiatal fiú feküdt a franciaágyon, édesanyja pedig mellette állt, és éppen egy vastag golyóstollat rejtett el a tárcájába. "Háj!" köszöntem, mire Ercsi néni magabiztosan ismételte a szót. A kínai nő elmosolyodott, hosszú, csipeszujjaival átvette a számlát. Elmagyaráztuk neki, hogy este várjuk őket mindannyian a garázs előtt. A nő a fiára mutatott, és azt mondta: "Endi." Innentől fogva már nem a fényes, hideg felületek vagy az éhező állatok képei jelentek meg előttem, hanem csak a fiú neve. "Persze, pihenjetek" – felelte Ercsi néni, majd behúzta az ajtót.
Este Ferenc tűzgyújtásra adta a fejét. Az arca, borostás és szottyadt, olyan volt, mint egy elhervadt füge, ami már rég nem bírta a napot. Fagyasztott alapanyagból főztünk, de ő csak annyit mondott, hogy így is ízletes, mert aznap a horgászat nem hozott eredményt. "Nem fogtunk, mi a fenének is akarnánk a tavat a halakkal együtt megdönteni," kiáltotta apa, miközben hátranézett a csalános felé, és a vizelete egy félkört írva repült el oldalra.
A lépcsőn lefelé haladt a kínai család, vidám zsivajjal kísérve útjukat. Az édesanya váratlanul felkiáltott, majd térdre ereszkedett, hogy megölelje a felé lépkedő kisfiút. "Háj!" – ismételte örömmel, miközben rám pillantott, mintha emlékeztetne, hogy elfelejtettem köszönteni. "Endi," mondta a fiú, és mutatóujjával a mellkasát bökdöste, mintha ezzel is megerősítené saját nevét.
Apa gyömbérpálinkát hozott. Meg volt győződve arról, hogy a távol-keleti vendégeinknek elnyeri majd a tetszését. (Apa kínai megfelelője sosem viselheti Ferenc lábujjpeckes papucsát, és végképp nem kínálhatja körbe ezt a térségre nem jellemző erős italt.) Felespoharak sorakoztak a kizárólag kenyérvágásra használt tálcán, mint egy rendezett kis haderő. Apa a kínai családfő vállát átölelve lelkesen skandálta, hogy „háj”, és a többiek is azonnal csatlakoztak hozzá. Egyszerre mondták, mint egy régi iskolai énekkar, amelynek minden tagja tudja a szöveget.
Endivel arrébb ültünk a szalonnasütő szélére. Anya sietve jegyzetpapírt és ceruzát hozott. Rajzoljatok, mondta, és tenyerével a combjára csapott, mert azt hitte, ösztönözhet minket. Sarkon fordult, és visszament a tűzhöz, ahol a felnőttek csendben hallgatták apa történeteit arról, hogyan kell felszedni a kutyaszart, ha a fű túl magasra nőtt.
Endi egy üres lapot tartott a kezében, amelyre felírta: Andy 10. Bólogatásom után kivettem tőle a ceruzát, és a saját nevemet írtam fel, valamint egy saját tízes eredményt is. Figyelmesen néztem, ahogy Andy rajzol – mindig eggyel több vonalat húzott egymás alá, mint az előző. Végül felemelte a papírt, és elkezdett számolni kínaiul. A bonyolult jelek mellé arab számokkal is feltüntette az értéküket: két vonal, kettő, három vonal, három, és így tovább. A többi lapot teleírta kínai szótagokkal, és apró figurákat skiccelt melléjük: tigrist, labdát, nyulat, tyúkokat, kecskét és templomot.
Anya érezte, hogy a helyzet komolyan megváltozott, és újra leguggolt hozzánk. Kérte Andyt, hogy rajzoljon egy sárkányt. "Sárkány!" – mondta neki olyan lelkesedéssel, mint amikor a nyári napfény üdvözli a virágokat. De Andy arca csak értetlenséget tükrözött. Anya a földre meredt, majd rám pillantva azt mondta: "dragon", de Andy továbbra is tanácstalan maradt. Nem értem, miért volt annyira fontos anyámnak, hogy megtudja, hogyan írják kínaiul a sárkányt. A tűzre mutatott, majd a szájára, ismét a tűzre, és újra kiejtette: "dragon, Sanghaj" – a hangja egyre inkább elcsüggedt.
A kínai anya felállt a tűz mellett, figyelve, ahogy új barátnője fáradozik a sárkányra való próbálkozással. Rátette a kezét a vállára, és megértően bólogatott, majd halkan csak annyit mondott: "Berlin." Ekkor leült fia mellé, előhúzta a szürke tárcát, és az egyik zsebéből elővarázsolta a golyóstollat. Andy rutinosan felhúzta a nadrágját a combján, miközben anyja a tűz irányába terelte a figyelmét. Onnan néztem, ahogy a kínai nő fia óvatosan a golyóstoll hegyét a lábához érinti. Andy ezután lefeküdt a fűbe, karjait szétnyitva, és mély levegőt véve élvezte a pillanatot.
Másnap a kínai család elindult haza. A hátizsákjukban a mi ünneplésünkre készült, már kihűlt halleves várakozott, szépen elrendezve az ételhordókban, amelyeket Ercsi néni adott át nekik a végszámla rendezése után. Anya a kapuban mindannyiójukat átölelte, tele szeretettel. Andy felém nyújtotta a kezét, és azt mondta: „Háj”, majd beült a hátsó ülésre. Anya lelkesedése ekkor mintha picit alábbhagyott volna. „Háj”, ismételte, miközben integetett az autó után, ahogy eltávolodtak tőlünk.
