A "Soha többé! - Kommunista bűnök (IV. rész)" című írás a kommunista rendszer által elkövetett igazságtalanságokra és bűnökre fókuszál, bemutatva azok hatását a társadalomra és az egyének életére. A cikk célja, hogy emlékeztessen a múlt sötét oldalára, és
Soha többé! - A kommunizmus árnyékában (IV. rész) Stefka István 2025. február 23. A cím alapján a kommunizmus bűneivel foglalkozó írás következő fejezete vár ránk, amelyben a történelmi események és személyes tapasztalatok összefonódnak. A szerző, Stefka István, mélyrehatóan elemzi a múlt tanulságait, figyelmeztetve arra, hogy a történelem ismétlődése elkerülhető, ha nem feledkezünk meg a sötét időszakokról. Az olvasó számára izgalmas és tanulságos részletek bontakoznak ki, amelyek a kommunista rezsimek által okozott szenvedésekről, igazságtalanságokról és a társadalomra gyakorolt hatásokról szólnak. A cél nem csupán a múlt felidézése, hanem egy erőteljes üzenet megfogalmazása is: soha többé nem engedjük, hogy hasonló borzalmak történjenek meg.
1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben újratemetik Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. E négy tábornok mellett a Farkasréti temetőben búcsúztatják Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Beleznayt és Révay Kálmánt, akik szintén a rettegett Katonapolitikai Osztály vezetői voltak, hírhedtek kegyetlenségükről. A Magyar Dolgozók Pártja lapja, a Szabad Nép, a címoldalon emlékezik meg a hét évvel korábban kivégzett kommunistákról, „Soha többé” címmel. A temetés során hatalmas tömeg gyűlik össze, számos résztvevő, de politikai jelszavak nélkül, egyesítve az embereket a közös emlékezés és a tisztelet szellemében.
Miért maradtak el azoknak a százaknak az újratemetése, akiket ártatlanul, koncepciós perek áldozataként ítéltek halálra? Gondoljunk csak Donáth Györgyre, aki a Magyar Testvéri Közösség elleni per során szenvedett el igazságtalanságot, vagy Tóth Lajos hadnagyra, a Puma repülőszázad kiemelkedő pilótájára, akinek sorsa szintén a politikai játszmák áldozatává vált. De miért nem kértek bocsánatot Hóman Bálinttól, a Váci börtön falai között, ahol gyógyszereitől megfosztva, méltatlan körülmények között hunyt el? Ő nem csupán egy neves történész és egykori miniszter volt, hanem az MTA tiszteletbeli tagja is. Ugyanígy, miért nem emlékeznek meg a Mosonyi úti rabkórházban rejtélyes körülmények között eltávozott Somogyvár Gyula íróról, akit diáktársai csak "Gyula diáknak" hívtak, és aki bátor katonaként harcolt hazájáért az első világháborúban? Ő volt a Rongyos Gárda tisztje, aki Sopront és tizenkét magyar falut segített visszaszerezni. Az ő történetük is a feledés homályába merült, holott megérdemelnék, hogy a történelem újra felfedezze és méltó módon tisztelegjen előttük.
Miért nem emlékeztek meg a törvénytelenségeket elkövető, vérengző kommunisták álszent szövetségesei az 1944-1956 között ártatlanul kivégzett, elnyomott több ezer magyar polgárról, parasztról, munkásról, tisztviselőről, értelmiségiről, katonatisztről és egyházi személyről? Miért maradtak néma csendben a tízezernél több, családjaikkal együtt tönkretett internált sorsú emberek szenvedései felett? Miért nem kértek bocsánatot a külföldre kényszerült, emigrációban élő 300 ezer magyartól, akiket családjuktól, otthonuktól szakítottak el? Miért hallgattak azokról, akik a hősökként vagy ártatlan áldozatokként a kommunista rendszer árnyékában szenvedtek?
A kommunista rezsim alatt elkövetett jogsértések és a Kerepesi úti temetés, amely a kommunisták áldozatainak rehabilitálására irányult, hamarosan a Rákosi-diktatúra ellen szerveződő csendes tüntetéssé vált. Rajk László, aki a hivatalos narratíva szerint elkötelezett, hithű kommunista volt, a kivégzése során is Sztálin és Rákosi nevét emlegette. Az eseményen egy résztvevő megjegyzése is jól tükrözte a helyzet szomorúságát: "Szegény Laci, ha most itt lenne, biztosan ránk lőne!" A kommunista vezetők mentalitása is ezt az ellentmondásos képet festette. Kádár János, miután 1956 után átvette a hatalmat és az újjáalakult Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára lett, egy beszédében így fogalmazott: „...mi kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva.” Valóban, a kommunisták gyakran ígérnek, de a tetteik soha nem tükrözik az ígéretek valóságát.
Hősök tere, ahol Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője áll a reflektorfényben. Ez a felvétel a 1957-es Május 1-i ünnepség alkalmával készült, megörökítve a kor szellemiségét és a politikai események jelentőségét. KÉPSZÁM: 217216. FOTÓ ADOMÁNYOZÓ: Fortepan/Album059.
Ez lett a „Soha többé!” újratemetési cirkuszának keserű valósága. A Rákosi-diktatúra, melyet a hírhedt trojka – Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – irányított, ellenállásra késztette a népet, ami népfelkeléshez és forradalomhoz vezetett. Azután, amikor a szovjet megszállók ellen folytatott szabadságharcot brutálisan leverték, a megtorlás mértéke minden korábbi elképzelést felülmúlt. A régi-új kommunisták, akik egykor azt hangoztatták, hogy „Soha többé!”, most újra visszatértek a hatalom színpadára, folytatva a kegyetlenségeiket, ahogyan azt 1919-ben a Lenin-fiúk, Kun Béla és Szamuely Tibor hagyták abba. Rákosiék uralkodása alatt több évtizedes törvénytelenségek, koncepciós perek, kivégzések és internálások sorozataként folytatódott mindez, börtönökbe és zárt kényszermunkatáborokba zárva az ártatlanokat. A politikai színtéren új arcok bukkantak fel 1957-ben, Kádár János és Münnich Ferenc mellett. Olyan személyiségek, mint Apró Antal, Biszku Béla, Marosán György, Nezvál Ferenc, Korom Mihály, Uszta Gyula, Fehér Lajos, Czinege Lajos, Donáth Ferenc, Tömpe István, Földes László és Komócsin Zoltán, mind új gyilkosokká váltak, akik a régi sérelmeket és elnyomást tovább örökítették. A történelem nem tanított, csak újra és újra megismételte önnön szörnyűségeit.
A zsarnokság kiteljesedett. Zinner Tibor kutatásai szerint 12 900 ember hurcoltak meg, 26 621 személyt marasztaltak el. A különböző bírósági fórumok 1956 november 4-e után 1963 végéig 215, az ugyanezen időszakban ítélkező hadbírák 152 főt ítéltek halálra. A 367 halálraítéltből 229 személyt egyértelműen '56 miatt végeztek ki, az összes kivégzettek száma 341 ember. De ez máig nem végleges adat. Ebben nincsenek benne azok a személyek, akiket agyonvertek, kínzások miatt meghaltak, avagy a pufajkások sortüzei által -több mint ötszázan- életüket veszítették vagy a Szovjetunióba elhurcoltak. A vérszomjas, szovjetek által irányított politikusok mellett jöttek a vérbírók, a vérügyészek. A forradalomban való részvétel miatt a legtöbb halálos ítéletet dr. Borbély hirdetett ki (62 fő), de nem sokkal maradt el a Katonai Kollégium vezetője dr. Ledényi hadbíró, aki 28 személyt küldött a halálba. Ott lihegett a vérbírók nyakában Vida Ferenc és Mátyás Miklós is 20-20 halálos ítélettel. Nem beszélve a büntető bírókról, akik a Fővárosi Bíróságon hirdettek ítéletet. Közülük kiemelkedett dr. Tutsek Gustáv vérbíró, aki 46 halálos ítéletet hozott. Meg kell említeni dr. Halász Pál (19 személy) és dr. Gyepes István életeket kioltó ítéleteit is. A sors fintora, hogy az MSZMP Politikai Bizottságában a kevés halálos ítéletet kifogásoló Biszku Béla belügyminiszter felesége, Biszkuné, dr. Tóth Matild 10 embert küldött a halálba. Szép kis társaság volt.
Az egész ország ismét ellenséggé vált, a népköztársaság számára. Ez a kényszeres ellenségkeresés a kommunista hatalom fóbiájává alakult. Ellenséggé vált mindenki, aki szabadon kinyilvánította a véleményét, akit izgatónak, szervezkedőnek tartottak, például a termelőszövetkezetek ellen – összesen 16 798-an – vagy akit fegyverrejtegetőként gyanúsítottak – 4026-an. Azok is ellenségnek számítottak, akik tiltott határátlépést kíséreltek meg – 4040-en. A határnál, a vasfüggöny mentén, és a taposóaknák áldozatai között eltűnt emberek számáról pedig nincs információ.
A kommunista vezetés, élén Kádárral és híveivel, mindent elkövetett a hatalom megőrzéséért. Ennek érdekében a párt saját hadseregének kiépítését tűzte ki célul. Már 1956. november 5-én elhatározták, hogy forradalmi karhatalmi ezredeket alakítanak, amelyekbe a pártot támogatók, a korábbi ÁVH-sok és a legmegbízhatóbb katonák kerülnek. Uszta Gyula vezérőrnagy, aki abban a pillanatban érkezett a Szovjetunióból a Tisza-parti városba, a hírhedt pufajkások parancsnoka lett. Berki Mihály a „Pufajkások” című könyvében említi, hogy Uszta, akit Kádár is primitív természetű emberként tartott számon, poszt-sztálinista politikai háttérrel rendelkező személyekből állította össze katonai tanácsát. A forradalom alatt hírhedté vált Gyurkó Lajos mellett Ilku Pál, Ugrai Ferenc és Kovács Imre is a tanács tagjaivá váltak, valamint a három karhatalmi ezred parancsnoka: Borbás Máté, Csémi Károly és Pesti Endre. E tanács élén Uszta Gyula állt. Az országos karhatalmi egységek összesen 36 ezer pufajkásból álltak.
Az emberek gyorsan megismerkedtek a davajgitárral járó, vattaruhába öltözött egyénekkel, akiket pufajkásoknak hívtak. Ők lettek a megtorlás főszereplői. Közéjük tartozott a későbbi MSZP-s miniszterelnök, Horn Gyula is. Kádárék, Rákosiék örökségét folytatva, ismét a törvénytelenségekhez nyúltak. Százával indítottak koncepciós pereket, és tízezreket zártak börtönbe vagy internáló táborokba. A pufajkás karhatalom tagjai szabadon léphettek fel az egész ország területén, használhatták fegyvereiket és gumibotjaikat, valamint házkutatásokat végezhettek. Nem kellett elszámolniuk azokkal, akiket brutálisan meggyilkoltak, és a Dunába, Tiszába vagy Körösbe dobtak. Magyarországon újra a vörös rémuralom uralkodott. A „rendcsinálás” szelleme és a kommunista hatalom hierarchiájának visszaállítása sikeresnek bizonyult: a félelemmel teli belenyugvást ők nemes egyszerűséggel konszolidációnak nevezték. A Szabad Nép utódjaként működő Népszabadság írásaiban ezt a hitet propagálták. Hogyan is lehetett volna problémájuk a kommunistáknak, hiszen a szovjet hadsereg létszáma Magyarországon 200 ezer főre rúgott? Nem volt mitől tartaniuk. A karhatalom teljesítette feladatát, és ennek eredményeként Kádárék végül feloszlatták a szervezetet.
Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetésekor 1956. október 6-án. Szemben Rajk Lászlóné és ifj. Rajk László, háttal Pálffy Györgyné. KÉPSZÁM 79394 FOTÓ ADOMÁNYOZÓ Berkó Pál/Fortepan
Ekkoriban már teljes erőbedobással zajlott a munkásőrség megalakítása, mely megbízható elvtársakból állt össze, és ezzel egy új fogalom, a pártmilícia, kezdett el teret nyerni a köztudatban. Kiss Dávid "Munkásőrség története és előzményei" című művében részletesen foglalkozik ezzel a jelenséggel. Az újjáalakult Kádár-kormány a belügyi szervezetek létszámát 1956. december 8-án 64 050 főben határozta meg, és megkezdődött az ügynökhálózat kialakítása is, melynek keretein belül december végére közel tízezer ügynök tevékenykedett. Ezenkívül a tartó tisztek szerepe is jelentős volt. A fegyveres szervezetek sorába 1957 január végén a munkásőrség is beállt, és ekkorra már több mint húszezer munkásőr szolgált főállásban. A létszám végül negyvenezerre emelkedett. Az elvtársak szoros védelmet alakítottak ki maguk körül. Hivatalosan a munkásőrség legfontosabb feladata az volt, hogy "...hatékonyan elhárítsa az ellenforradalmi elemek restaurációs kísérleteit..." Ezen kívül a fegyveres munkásőrségnek a párthatározatok végrehajtását is biztosítania kellett, figyelemmel kellett kísérnie a párt szervezeti szabályzatának betartását, és nyilvántartást kellett vezetnie a párttagságról is. A rendszerváltás kezdeti szakaszában, 1989 végéig, több mint 800 ezer párttag volt, ám hogy ebből mennyien voltak karrieristák és mennyien hithűek, az már nehezen megállapítható. Annyi bizonyos, hogy elegen akadtak. A munkásőrök feladatai közé tartozott a kerületi és megyei pártházak védelme Budapesten, valamint fegyverhasználati és igazoltatási jogkörrel is rendelkeztek.
A Fortepan egy különleges online fotóarchívum, amely Magyarország történelmét és mindennapjait örökíti meg. A Bauer Sándor által készített fényképek különösen értékesek, hiszen egyedi pillanatokat rögzítenek, amelyek a múltat idézik fel. Ezek a képek nem csupán dokumentumok, hanem érzelmeket és történeteket is közvetítenek, lehetőséget adva arra, hogy a nézők mélyebben belemerüljenek a magyar kultúrába és történelembe. A Fortepan és Bauer Sándor munkája egyedülálló módon kapcsolja össze a művészetet és a történelem tudományát, így minden egyes kép egy újabb kaput nyit a múlt felfedezésére.
A bolsevista diktatúra szinte mindenhol felhasználta a munkásőröket, így a parlamenti választások nyugodt lebonyolítására. Nem véletlen, hogy mindig 98 százalékban az MSZMP és Hazafias Népfront jelöltjei győztek. Igaz nem is volt más választási lehetőség az egypártrendszerben. De a rendőrök mellett a munkásőrök is ott voltak az erőszakos téeszesitésnél ( termelőszövetkezet). Szabályosan berúgták az embereket a közösbe, ami előzőleg az övéké volt. Ezek is a forradalom utáni megtorlás részei voltak. Kádárék csak így tudták fenntartani a rendet.
A Márciusban Újra Kezdjük , a MÚK felhívására a Munkásőrség is kiadta a jelszót: ,,Ha újra kezditek, újra kaptok." A letartóztatások, a megtorlás új lendületet kapott. A gyárakban is megjelentek a munkásőrök. A párthadsereg civil ruhába öltözve is ellenőrizte a munkások hangulatát, provokációs szándékát, a mozgolódását. A nevezetes 1957. május elsejei felvonulást - ahová erőszakkal, megfélemlítéssel rendelték ki a dolgozókat- is figyelték, járőröztek, ha kellett röpcédulázókat tartóztattak le. S ez így ment egészen a rendszerváltásig, az utolsó parancsnok Borbély Sándor volt. Milliárdokat költöttek a pártmilícia fenntartására, az utolsó években 676 millió volt a költségvetésük, a vagyonuk, ingatlanuk is csak egyre nőtt, miközben az ország a gazdasági csőd szélén állt.
A munkásőrség a rendszerváltás előtti évben készen állt a rendszer védelmére. 1988. június 11-12 -én a Munkásőrségnél megtartották a munkásőr parancsnokok IV. kongresszusát. Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján Grósz Károly az MSZMP főtitkára a rendezvényen kijelentette, hogy ha a helyzet úgy alakul, akkor az ellenzékkel szemben adminisztratív, vagyis erőszakos eszközöket is alkalmazni fognak. Ekkor volt Grósz híres ,,fehér terror" eljövetelének beszéde, amivel rémiszteni akarta a kommunistákat. Azaz az akkor újjászerveződő, békés, polgári ellenzéki pártokat a fehérterrorhoz hasonlította. A párt hadseregét, a munkásőrséget végül a parlament 1989. októberében feloszlatta.
A feloszlatott munkásőrség által használt helyiség, amely 1989-ben zárta be kapuit. Kép száma: 250366.
FOTÓ ADOMÁNYOZÁSI LEHETŐSÉG Vimola Károly Fortepan Gyűjteményében
Ezzel látszólag megszűnt a kommunista diktatúra utolsó fegyveres ereje. Az első szabad országgyűlési választással - 1990 május- létrejött a többpártrendszer, de kommunistáink itt maradtak a rendőrségen, a hadseregben, a politikai közéletben. Mint történetük során sokszor, megint ruhát és pártot cseréltek, csak ugyanazzal a tartalommal. Kádári kacsintgatásuk, ígérgetéseik az elmúlt 35 évben bejött, hiszen háromszor visszaszavazta a magyar választó - Horn Gyula, Pető Iván, Kis János, Medgyessy Péter, Kuncze Gábor, Gyurcsány Ferenc - a volt kommunistáit, szélső liberálisait, akik alapjaiban a neomarxista, neoliberális, globalista ideológia gondolatait vallották. A kommunista bűnökkel nem kellett elszámolniuk, nem kellett bűnhődniük. Mindent ott folytattak, ahol abbahagyták, csak más öltözékben, más ideológiával, ami közös volt a régivel: a nemzet kiárusítása. Most nem Moszkvának, hanem Brüsszelnek adnák el gyarmatnak Magyarországot. Félő, hogy az újdonsült, bülbül szavú, ígérgető, hatalomért jelentkező társaság óriási csalódást okozhat a magyar társadalomnak.
A kommunista rezsim bűneivel, a hazaárulás fogalmával és Magyarország új ellenségképének brüsszeli sugallataival kapcsolatban Albert Camus, a neves francia író 1957-ben írt sorai jutnak eszembe. Ezt a gondolatot az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése idején fogalmazta meg: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon… Ahhoz, hogy a fület betömő, a szemet eltakaró nyugati társadalom megértse ezt a történelmi leckét, sok magyar vérnek kellett elhullania… A magára hagyott Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” E szavak ma is érvényesek, hiszen a múlt tanulságai rávilágítanak arra, hogy a szabadságért vívott harc nem csupán a történelem lapjain él, hanem a jelenünk formálásában is kulcsszerepet játszik. A bátorság és az igazság iránti elkötelezettség mindannyiunk felelőssége, hogy ne feledjük el, honnan jövünk, és mit jelent a szabadság.
A legbrutálisabb és legrombolóbb eszmerendszer, a kommunizmus, ismételten ránk köszönt.
Kép: A Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető) látképe, ahol Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András ravatalát újratemették 1956. október 6-án. A háttérben a Kossuth-mauzóleum emelkedik. KÉPSZÁM: 79387. FOTÓ ADOMÁNYOZÓ: Berkó Pál. Forrás: Fortepan.
Persze! Íme egy egyedi Facebook hozzászólás minta: "🌟 Ma igazán különleges napom volt! 🌼 Sétáltam a parkban, és a napfény csodásan játszott a fák között. Minden lépésnél éreztem, hogy a természet milyen varázslatos. 🐦💚 Ti is érzitek néha, hogy a legapróbb dolgokban rejlik a boldogság? ❤️ #TermészetSzépsége #BoldogPillanatok" Ezt nyugodtan alakíthatod, hogy jobban illeszkedjen a saját stílusodhoz!
A 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc eseményei mély nyomot hagytak a magyar történelemben, a társadalom lelkében és a politikai tájékozódásban is. A forradalom során a magyar nép küzdött a szovjet elnyomás ellen, és a szabadság vágyával indult el az utcákra. Biszku Béla, aki a forradalom után fontos politikai szereplővé vált, a kommunista vezetés egyik meghatározó alakja volt. Kádár János, a forradalom leverése után hatalomra került politikai vezető, igyekezett stabilizálni a helyzetet, miközben a múlt árnyai, így Rajk László sorsa is, folyamatosan kísérték a rendszert. Rajk László, a korábbi politikai elítélt és mártír, a személyes története révén a forradalom és a Kádár-korszak ellentmondásait is megtestesítette. A vezetések és a hatalom dinamikája a korszakban sok kérdést vetett fel a szabadságról, a felelősségről és az emberi jogokról, amelyeket máig fontos megvizsgálni.
