Röhrig Géza: Az élet feladta nekem azt a kihívást, hogy bizonyos tapasztalatokról és élményekről számot adjak - Könyves magazin.

Hét év szünet után újra a költészet világába lépett Röhrig Géza, legfrissebb verseskötetével, a "semmike-dalok"-kal. A kötet versei a szerzőtől már jól ismert stílusban szólalnak meg, fókuszálva a kiszolgáltatottság, az otthon, a mindennapi élet és a szülőkkel kapcsolatos dilemmák mélyreható kérdéseire. E közben a versek nem mentesek a humortól sem, sőt, sokszor megindító pillanatokkal gazdagítják az olvasót. A kötet bemutatójára június 4-én került sor a Turbinában, ahol Gács Anna vezette a beszélgetést a költővel.

A bemutatón sok minden kiderült magáról a központi figuráról, semmikéről, de mellette szó esett Röhrig készülő regényéről, arról mennyire nem találja a helyét az irodalomban, és azt is megtudhattuk milyen az igazán nagy vers (a kötetet a jövőheti könyvhét alkalmából is ajánlottuk).

A beszélgetés elején adta magát a kérdés, hogy mégis ki is a címben szereplő alak? Gács Anna megjegyezte, hogy Röhrig korábbi köteteihez képest mintha ez egy sokkal egységesebb gesztus lenne, hiszen semmike lehet akárki, allegorikus alak, de maga a társadalom kivetülése is. A szerző szerint mindegyik olvasat releváns lehet, ameddig azt nem a szerző, hanem az olvasói élmény vezérli.

Röhrig megosztotta a közönséggel, hogy a kötet létrejöttét nagyrészt az a nyomás inspirálta, amelyet korábban a Jelenkor számára tett ígérete generált. Bár régóta tervezte már a regényt, az idő múlásával sem tudta véglegesen formába önteni a gondolatait.

Ekkor született meg az ötlet, hogy a már meglévő, de csupán néhány verset újragondolva, a szerkesztő, Nagy Boglárka segítségével, minden verset egy semmivel indítsanak. Hirtelen, szinte varázsütésre életre kelt a karakter, akivel később igazi kapcsolat alakult ki. A kötet leadása óta pedig már számos újabb semmike-vers született, amelyek tovább gazdagítják ezt a különleges világot.

"Semmike az olyan, mint egy sakktábla" - mondta enigmatikusan a szerző, majd kifejtette, hogy a versekben néha 20, néha 60 éves ez a karakter, és így leginkább a különböző lépésekre hasonlít a sakkból.

Az elején felolvasott versekből egy kissé melankolikus alak bontakozott ki, amelyre Gács is rámutatott: úgy tűnt, mintha a remény teljes hiánya határozná meg a figurát. A költő ezzel részben egyetértett. A kötetben számos vers foglalkozik a boldogság témájával, azonban ő a remény helyett inkább a munka és a szorgalom erejében hisz. Ezt a szemléletet szeretné a karakteren keresztül is bemutatni.

"Az élet úgy formált, hogy nem én vezetek az úton."

A remény szálai mentén felvetődik a kérdés, hogy milyen távolság húzódik a karakter és a szerző között. Minden irodalmi alkotásban, így ebben a kötetben is, érdemes elgondolkodni azon, mennyire van jelen a szerző saját élményei és érzései a műben. A költő, mint már a korábbi Angyalvakond című kötetében, itt is a képviseleti költészetet választotta kifejezési formának. Ezzel összefüggésben felidéz néhány emléket gyerekkorából, különös figyelmet fordítva a gyerekotthonok világára. Mivel nem ismeri saját szüleit, hosszú időt töltött a gyermekotthon falai között, ami mélyen befolyásolja költői megszólalását, és különleges dimenziót ad verseinek. Az ő hangján keresztül a remény és a hiányérzet egyaránt megjelenik, egy olyan univerzumban, ahol a múlt és a jelen összefonódik, és a szavak révén újraélik a megtapasztaltakat.

Az élet arra rendelt, hogy bizonyos eseményekről és élményekről számot adjak.

Ezért is tapasztalja, hogy a megszólalásai sokszor nem a saját hangját tükrözik, hanem mások érzéseit vagy szerepeit közvetítik a műveiben. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy egy író mindig a saját tapasztalataiból merít inspirációt. Emlékeztetett arra is, hogy a 90-es években ezzel komoly kihívásokkal nézett szembe. Az 1980-as és 90-es évek lírai átalakulása, amelyet főként Petri György és Tandori Dezső munkássága határozott meg, távol állt tőle, így körülbelül egy évtizedig nem találta a helyét az irodalmi életben. A rendszerváltás után azonban ez a helyzet megváltozott, és a vallomásos költészet, amelyet ő is képviselt, újra vonzóvá vált az olvasók számára.

Ezzel összefüggésben a költészet és az olvasó viszonyáról is kifejtette véleményét, hiszen a vallomásos líra úgy tűnik, hogy egyfajta közvetlen kapcsolatot teremt a befogadóval, mintha egy mélyebb, alapvető tudást osztana meg vele. Az ő megközelítése szerint a vers mindig az olvasó belső világáról beszél, és egy igazán nagy költemény képes feltárni azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek az olvasó lelkében zajlanak.

"A valódi költemény az, amelyből kiderül, milyen érzés József Attilának vagy Röhrig Gézának lenni. A nagyszerű vers pedig az, amikor felfedezed, milyen te magad lenni."

Az est folyamán többször is felmerült egy bizonyos készülőben lévő regény, amit még 2024-ben jelentett be a Jelenkor kiadó, jelenleg pedig az író elmondása alapján 800 oldalnál jár és 14 éves kora óta írja.

Gács Anna unszolásának köszönhetően egy rövid, de különleges ízelítőt osztok meg ebből a regényből, amely egy kedves anekdotán keresztül bontakozik ki.

A regény középpontjában egy különleges fiú, Ezredes áll, akinek neve a gyerekotthonban töltött éveiből ered, ahol mindenkinek tudnia kellett, hogy az ő szavai mögött mindig van egy kis kétely. A történet során Ezredes elmeséli, hogyan került ebbe az intézetbe, és felfedi az apja tragikus sorsát, aki ártatlanul börtönbe került egy gyilkosság miatt. Az édesapja mozdonyvezetőként dolgozott, és egy napon, mikor a síneken egy kisgyerek játszott, az apának nehéz döntést kellett hoznia. Az életét kockáztatva próbálta megmenteni a gyermeket, ám a baleset elkerülhetetlen volt, és az eset végül a sorsát pecsételte meg. Ezredes elmesélése nemcsak a gyermeki naivitás és a felnőttek világának kegyetlensége közötti ellentétet tükrözi, hanem egyben a megértés és az elfogadás keresésének útját is, ahogy a fiú próbálja megbirkózni a múlt árnyékaival.

"Kiugrott a vonatból és gyorsabban szaladt, mint a lassuló mozdony. Életében nem szaladt még ilyen gyorsan, a tüdejét kiköpve rohant, megelőzte, egy-két méterre sikerült neki megelőzni a mozdonyt, és egy óriási vadmacska ugrással még éppen ki tudta lőni a kislányt a sínek közül, de arra már nem volt ideje, hogy ő is fölálljon és ezért a saját vonata ütötte el" - mesélte a szerző, mintha csak a regényt olvasta volna fel.

Sajnos több nem derült ki a regényről, de arról biztosított mindenkit Röhrig, hogy szorgosan dolgozik rajta.

A beszélgetés végén a téma a költő ballada- és dalformák iránti gyakori vonzalma köré csoportosult. Gács kérdéseire egy alapos és átgondolt válasz érkezett. Röhrig kifejtette, hogy számára ez a kérdés szorosan összefonódik Bari Károly hatásával, akitől sokat tanult a versírás mesterségéről, és akivel közösen alkották meg első kötetüket. E különleges kapcsolat jelentős mértékben befolyásolta Röhrig költészetének alakulását. Fontosnak tartja, hogy – akárcsak Bari – ő is a kevesebb szót és a tömör, rövid sorokat részesíti előnyben, kerülve a felesleges bonyolításokat a szövegeiben.

Egy anekdotával vezette fel a barátságukat. Bari alapvetően ellenálló típus volt, 1972-ben egy verséért börtönbe is zárták, ehhez a beállítottsághoz pedig nagyon tudott kapcsolódni Röhrig:

"Kíváncsi voltam erre az emberre, és fölmentem hozzá.

Azonnal olyan lenyűgöző kémiánk alakult ki, hogy több órán át, akár 4-5 órán keresztül is ott ültem, majd végül boldogan vállalta a kéziratomat, anélkül, hogy egyetlen sort is átnézett volna belőle.

A kezdeti lelkesedés után egyre inkább úgy tűnt, hogy nem találja a helyét az irodalmi világban. A '90-es években az a benyomása támadt, hogy ez a közeg nem az ő otthona, és nem is szükséges mélyebben belemerülnie, hogy élvezhesse az olvasás örömét. Ezt a gondolatot egy szellemes mondattal fogalmazta meg: „Az irodalom nem mindig a szavak bűvészete, néha csupán a csend, amiben a történetek életre kelnek.”

"Szűz vagyok, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel a pornó."

Ez az érzése azóta is elkíséri, mivel úgy véli, hogy az irodalom mára túlságosan egysíkúvá vált, és csupán az értelmiségiek hangja hallatszik benne. Úgy érzi, mintha hiányozna egy olyan közeg, ahol ő is szívesen megjelenne, egy olyan tér, ahol a sokszínűség és a különböző nézőpontok gazdagsága érvényesülhetne.

Kutatások szerint napjainkban megfigyelhető egy olyan irodalomszociológiai irányzat, amelyben a szerzők egyre inkább az értelmiségi körökből kerülnek ki. Az írók karaktere is egyre inkább a „tojásfejű” típust idézi, ami azt jelzi, hogy a társadalom hasonló rétegeiből származnak. (...)