Nem a karácsonyi ünnepek alatt, hanem a két ünnep között terjednek meg a kilók.

Dr. Forgács Attila gasztropszichológus Szegeden 2024. december 3-án - Fotó: Ocskó Ferenc / Szegeder / Telex

"Karácsony idején mindannyian tudjuk, hogy bőséges étkezések várnak ránk. Hiába hangsúlyozza Szabó Magda és édesapja, hogy a karácsony igazán a lélek ünnepe, nem csupán az ételről szól."

Dr. Forgács Attila gasztropszichológus izgatottan várta az ünnepi időszakot Szegeden, a Mentorháló rendezvényén. Itt a karácsonyi túlevés rejtelmeibe kalauzolta a résztvevőket, felfedve a mögöttes pszichológiai tényezőket.

A viselkedésvezérlés két rétegre bontható: van a tudatos, amelyre büszkék lehetünk, és a tudattalan, impulzív, automatikus szint, amely sokkal inkább életünk része. Az evés irányítása nagyrészt az utóbbi csoportba tartozik. Ami tudattalan, az nemcsak hogy mélyen gyökerezik bennünket, de ősi tapasztalatokat is hordoz. Ezen a helyen érdemes összekapcsolnunk a karácsonyi szokásainkat a téli napfordulóval, amikor gyakran éhínség sújtott minket a Föld ezen részén. A szakember szavaival élve: „Amikor elérkeznek a karácsonyi ünnepek, akkor egyfajta lázadást tanúsítunk a természettel szemben, hiszen a nehéz idők ellenére dúsan étkezünk. Ezzel szembenézünk az ősi félelmeinkkel.” Továbbá a böjt időszaka is említésre méltó, amikor „spirituális dimenziót adunk annak, hogy éppen nincs mit ennünk.”

Forgács szerint az evésvezérlés megértését érdemes a darwinizmus nézőpontjából megközelíteni. Ha visszatekintünk az ember, a gorilla és a csimpánz közös ősére, észrevehetjük, hogy a gorilla tizenötmillió év elteltével is viszonylag változatlan életmódban él. Ez a faj a napjának 80 százalékát táplálék keresésével és elfogyasztásával tölti. Mivel ez a viselkedési forma nem vált maladaptívvá, azaz nem lett alkalmazkodhatatlan a környezeti változásokhoz, a pszichológus megfigyelése szerint ez a tulajdonság az emberi viselkedés repertoárjában is tükröződik: a száj ingerlése alapvető jelentőséggel bír számunkra is.

Forgács Attila a csecsemők viselkedésével érzékelteti az emberi ösztönök mélyebb rétegeit: a kisbabák mindent, amit csak elérnek, a szájukba veszik. Érdekes megfigyelni, hogy ez a tendencia már a magzati élet során is megjelenik. A modern képalkotó technológiák segítségével világosan látható, ahogy a magzat az anyaméhben is szopogatja az ujját. Forgács kiemeli, hogy a szájingerlés képes aktiválni ősi érzelmi reakciókat: például egy kisgyermek, amikor felfokozott érzelmi állapotban van, hajlamos a cumiját követelni, és amikor megkapja, ezek az érzelmek még intenzívebben megnyilvánulnak. De nem csak a gyermekeknél, a felnőttek esetében is jól megfigyelhető a szája és az érzelmek közötti kapcsolat. "Mikor iszunk? Amikor a Szeged nyer, vagy éppen ellenkezőleg, ha veszítenek" - mutatott rá a szakértő, hangsúlyozva az élmény és az érzelem kölcsönhatását.

"Az igazi őslelet a viselkedés" – hangsúlyozta Forgács Attila. Szavainak mélységét jól szemlélteti a bőgőmajom és a jó, valamint rossz emésztésű majmok esete: a bőgőmajom rendkívüli alkalmazkodóképességgel bír, képes szinte bármit megemészteni. Ennek következtében életmódja lusta, hasonlóan a lajháréhoz, hiszen nem kell különösebben erőltetnie magát ahhoz, hogy tápláló élelemhez jusson. "Csak az emésztéssel tudja túlélni az evolúciós kihívásokat" – summázta a pszichológus, ezzel rámutatva arra, hogy a viselkedésünk és alkalmazkodásunk mélyen összefonódik ősünk történetével.

A pókmajom emésztése kifejezetten problémás, mivel csakis az érett és friss gyümölcsöket képes megemészteni. Az ételhez jutása tehát nemcsak bonyolult, hanem igényel is tőle egy sor különleges képességet. E fajtához tartozó egyedek széles spektrumon fejlődtek ki, így rendkívül fejlett tér- és színlátással, ügyességgel, szociális érzékenységgel, kíváncsisággal, valamint kiváló memóriával büszkélkedhetnek, ami lehetővé teszi számukra, hogy hatékonyan tanuljanak a környezetükből. Megfigyelhető, hogy mennyi emberi viselkedésbeli jellegzetesség nyomozható vissza egyetlen fajtörténeti eseményre, amely a két majom között a táplálkozásuk különbségéből fakad: az egyikük kitűnő emésztő, míg a másiknak komoly kihívásokkal kell szembenéznie.

Az emberi evolúció során hasonló szelekciós folyamatok zajlottak, amelyek formálták ízlésünket és táplálkozási preferenciáinkat. E folyamatok révén kialakult egy sajátos evolúciós ízszabályozás, amely az ízlelésünkre és étkezési szokásainkra is hatással van. Az érett gyümölcsök édessége vonzóvá teszi számunkra a cukros ízeket, míg a természetben ritkábban előforduló sós ízek iránti vonzalom is megfigyelhető. Ugyanakkor az ízérzékelésünk védelmi mechanizmusokat is tartalmaz: a keserű íz, amely gyakran mérgező anyagokra utal, valamint a savanyú íz, ami romlott ételekhez kapcsolódik, mind olyan ízélmények, melyeket ösztönösen elkerülünk.

Bár a csimpánz az ember legközelebbi rokona, az evés terén jelentős különbség mutatkozik a két faj viselkedésében: a csimpánz nem osztja meg zsákmányát a társakkal. Teleki Géza természettudós magyarázata szerint ez az eltérés a csimpánz életmódjának sajátosságaiból adódik: a majom annyi táplálékot gyűjt, amennyi a saját szükségleteit fedezi, mivel ha többet szerezne, azt már nem tudná hatékonyan szállítani.

A homo erectus esetében a kezek felszabadulása új lehetőségeket teremtett, hiszen nemcsak ügyes vadász volt, hanem a vadászat következményeként a nagyvadak rendszeresen eltűntek ott, ahol ő felbukkant. Ekkor kezdett kialakulni a gondoskodás viselkedése is, amit a régészeti kutatások során az egykori emberi táborhelyeken talált zsákmánymaradványok is alátámasztanak. Ez a gondoskodás lehetővé tette, hogy egyes sérülések már ne jelentsenek azonnali halált, mivel a közösség tagjai odafigyeltek egymásra. Forgács megfigyelései alapján ez a gondoskodó minta a modern udvarlási szokásokba is beilleszthető, ahol a férfi a nő meghívásával, közös étkezéssel fejezi ki érdeklődését.

A társaság és az étkezés ennek nyomán teljesen összefonódott az ember életében, a pszichológus ezt Homérosz szavaival illusztrálta: "legelőször végy lakománkban részt, azután mondd el, mi a célod". Nyelvtörténetileg is megfigyelhető ez a kapcsolat olyan, mai értelmükben társas együttléthez kötődő szavakon keresztül, amelyek eredendően ételre vagy italra utaló jelentéssel bírtak - a compania szó például kenyérmegosztást, a symposium pedig közös boráldozatot jelentett.

"Minden közösségi ünnep elkerülhetetlenül közös étkezésbe torkollik."

- foglalta össze Forgács Attila. Kiemelte, hogy a közös étkezések során a fogyasztás mértéke is növekszik, ami azt jelenti, hogy a társaság jótékony hatással van az étkezési szokásainkra. Ahogy Forgács rámutatott, a jelenségre számos irodalmi példa is utal. Így például Arany János megjegyzi, hogy „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek”, míg Petőfi Sándor is hasonló gondolatokat fogalmazott meg, amikor arról ír, hogy „Bármilyen barna is az a kenyér, itthon sokkal jobb ízű énnekem. A fekete, mint máshol a fehér.”

Forgács Attila értelmezése szerint a szavannai ember élete szorosan összefonódott a vadászat sikerével: ha a zsákmány jól sikerült, bőséges étkezés következett, míg a természet ritmusai révén a koplalás is elkerülhetetlen volt. Ez a kettősség, a hiány és a bőség, mély nyomot hagyott a kultúrában, és különösen a művészetében tükröződik. Gondoljunk csak a korai alkotásokra, mint például a tan-tani vagy a willendorfi vénusz, amelyek a termékenység és a bőség ideálját hirdetik. Ezen művek nem csupán esztétikai értékükkel, hanem a kor emberének életérzésével is szoros kapcsolatban állnak.

A paleontológia világának szinte minden alkotása arról mesél, hogy milyen ínycsiklandó falatok várnak ránk a vacsoránál.

A modern ember életében a bőség iránti vágy továbbra is hangsúlyos motívumként jelenik meg. A néphagyomány gazdag kincsei között megtaláljuk a terülj-terülj asztalkám mesés varázsát, valamint a kolbászból font kerítés különleges szimbolikáját. Ezen kívül Móricz Zsigmond Tragédia című novellájában is mélyen átélhetjük a bőség utáni sóvárgást, amely számos emberi sorsot formál.

Forgács rámutatott, hogy a legjobb, ha akkor étkezünk, amikor az étel rendelkezésre áll, nem pedig csak akkor, amikor már éhesek vagyunk, mert ilyenkor gyakran nem találunk semmit. Ezt a megállapítást megerősíti egy kutatás is, amely során irodai dolgozók közelébe helyeztek süteményeket. Amikor a finomságokat közvetlenül a látóterükbe helyezték, majdnem kétszer annyit fogyasztottak el, mint amikor az édességek néhány lépésnyire, mögöttük voltak.

Forgács szerint a hagyományos félelem az, hogy karácsonykor elhízunk, ez azonban korántsincs így. Karácsonykor túlesszük magunkat ugyan, ám nem másnap szembesülünk azzal, hogy "honnan ez a plusz harminc kiló?", ez egy kitartó túlevés következménye. Az élettani igényeken felül napi 100 kalória többletfogyasztás, ami nagyjából egy szaloncukornak feleltethető meg, egy év alatt 5-6 kg-os hízást eredményezhet, ráadásul ezt a bizonyos igényt egyre nagyobb mértékben haladja meg az emberi fogyasztás. "Aki egész évben szorgalmasan evett, azon a karácsony alig fog meglátszani" - összegezte a pszichológus.

A diéta során nem a kalóriák drasztikus csökkentése a kulcs, hanem inkább a napi mínusz 100 kalória elérése, például egy kellemes 2 kilométeres séta révén. Ha viszont szigorú koplalásra kényszerítjük magunkat, akkor a szervezetünk evolúciós válaszként aktiválja az éhségérzetet, ami arra ösztönöz minket, hogy mindent felfaljunk, ami a közelünkben van.

Bár a sovány test iránti vágyakozás talán a legelterjedtebb eszme, amelyet az emberek magukénak éreznek, a fogyókúrás reklámok – melyek a kereskedelmi televíziózás megjelenésével, a kilencvenes évek végén bukkantak fel hazánkban – nem tudták megakadályozni, hogy az elhízás aránya drámaian megnőjön – állította Forgács.