Miért tapasztalja meg a legtöbb millenniál a kiégést 35 éves korában? És miért éppen ez az életkor tűnik különösen kritikusnak? - Coloré
Harmincöt évesnek lenni egy különös állapot. Az ember még nem lépte át a negyvenet, de már jócskán túljutott a harmincas éveken. Nem számít öregnek, de a fiatalos lendület is kezd elhalványulni.
A legtöbben ebben a szakaszban már régen túlvannak az első munkahelyükön, számos siker és legalább annyi csalódás tapasztalatával a tarsolyukban. Egyre több millenniál ismerősöm van – férfiak és nők egyaránt – akik éppen most, 35 körüli éveikben kezdik elveszíteni a ritmust. Kimerülnek. Kiégnek. Nem feltétlenül drámai módon – inkább diszkréten, lassan, szinte észrevétlenül. Nem mindig hangosan panaszkodva – inkább csak csendben, magukba burkolózva. De a fáradtság ott van a szemükben, a hangjukban, a mozdulataikban. És én sem vagyok kivétel ebben a történetben.
Ez a generáció - mi, a millenniálok - az utolsó olyanok közé tartozunk, akiket még a régi világ ígéretei neveltek. Azt sulykolták belénk, hogy "tanulj, dolgozz, teljesíts - és boldog leszel". Azt mondták, hogy "ha igazán akarod, bármi lehetsz". Egy lineáris életpályát festettek elénk: jó jegyek, egyetem, biztos állás, lakás, házasság, gyerekek. Csakhogy a világ közben gyökeresen átalakult. A munkaerőpiac átalakulása, az elszállt lakásárak, a bonyolultabb párkapcsolatok és a növekvő elvárások mind egy új, kaotikus valóságot teremtettek. Minden gyorsabb, hangosabb és bizonytalanabb lett. Mi pedig folyamatosan próbáltunk megfelelni mindennek - a szüleink álmainak, a saját elvárásainknak és a társadalom láthatatlan normáinak. Csak éppen senki nem kérdezte meg közben, hogy mi mit szeretnénk valójában.
Harmincöt évesen jön el az a pont, amikor ez az egész összecsap a fejünk felett. A kor, amikor elvilegmár meg kellett volna érkeznünk valahová. A társadalom szerint ilyenkorra már stabilan kéne élnünk: saját lakásban, biztos munkahellyel, legalább egy gyerekkel vagy tervvel, és valamiféle belső békével. Csakhogy sokan még mindig albérletben élnek, ideiglenes munkákból élnek meg, párkapcsolati káoszban vergődnek vagy egyedül vannak, miközben minden második hétvégén próbálnak kipihenni valamit, amit már rég nem lehet kipihenni. Folyamatosan hajtjuk magunkat, miközben napról napra távolodunk attól, amik valaha szerettünk volna lenni. És ez nemcsak testi, hanem lelki szinten is pusztít.
A kiégés nem mindig látványos. Nem csak az a kiégés, amikor valaki nem bír felkelni reggel vagy depresszióval küzd. Néha csak csendes lemondás. Amikor már nem érdekel semmi. Amikor már nem vágyódsz, nem álmodsz, nem kérdezel. Amikor nincs benned düh sem, mert már elfáradtál ahhoz is. És ez a fajta kiégés nagyon is jellemző a harmincas éveik közepén járó millenniálokra.
De miért éppen ez a kor számít döntő mérföldkőnek? Talán azért, mert 35 évesen már elég tapasztalt vagy ahhoz, hogy észrevegyél dolgokat, amelyek nem működnek az életedben – ugyanakkor még nem vagy elég bátor (vagy stabil) ahhoz, hogy mindent újraépíts. Ez a zűrzavaros köztes állapot, amikor már nem tudsz hinni a régi narratívákban, de még nem látod, hogy milyenek lesznek az új perspektívák. Az élet középkori válsága korábban érkezik hozzánk, mint a szüleink generációjához. Mi hamarabb kezdtük el hajtani magunkat, előbb próbáltunk meg "felnőni", miközben azt hittük, hogy a jólét, a siker és a boldogság csupán akarat kérdése. Csakhogy az akarat kimerült, és vele együtt mi is.
Nem a hibáink határoznak meg minket, hanem a kimerültség, amit a mindennapok hoznak. Egy olyan világ nyomását hordozzuk, amely állandóan átalakul, mégis tőlünk elvárja, hogy mindig alkalmazkodjunk, fejlődjünk, és eredményeket érjünk el. Eközben sokan csupán annyira vágynak, hogy egyetlen napot úgy tudjanak végigélni, hogy azután még maradjon belőlük valami.
Ha ez a helyzet ismerős számodra, tudd, hogy nem vagy egyedül. Az első lépés talán az, hogy felvállaljuk: nem működik. Legalábbis nem ebben a formában.
