L. Ritók Nóra: Meg kellett tanulnom, hogy a kudarcokat nem szabad végzetes tragédiaként megélnem.

Fiala Borcsa/WMN: 2021-ben Chripkó Lili kollégám készített veled egy interjút, amely során már szóba került, hogy 2025-ben, huszonöt év után szeretnél visszavonulni. Akkor azt is mondtad a Toldi programotokról, hogy a hosszú távú cél az, hogy minél több feladatot átadjatok. Így az Igazgyöngy lényegében azért működik Toldon, hogy végső soron megszüntesse saját működését. Mi a helyzet ezzel a tervvel mostanra?

L. Ritók Nóra: Amikor az ember elkezd a társadalomtól leszakadó csoportokkal foglalkozni, és egy olyan közösséget akar építeni, mely képes arra, hogy megszervezze önmagát, az a generációs szegénységben igen hosszú folyamat. Amikor az Igazgyöngy Alapítvánnyal elkezdtük a toldi modellt, a program első etapját húsz évre terveztük. Ennek idén vagyunk a tizenhatodik esztendejében.

Ami már most kézzelfogható eredmény: kialakult egy olyan közösségi alap, amely új értékrendet képvisel, eltérően a korábbiaktól. A tagok képesek hatékonyan együttműködni, és saját kezdeményezéseikkel is előállnak. Azok között a fiatalok között, akikkel kezdetektől fogva foglalkozunk a tanodában, már van olyan, aki sikeresen leérettségizett. Néhány éve tudatosan indítottunk el egy programot, amely keretében a 16. életévüket betöltött fiatalokat nyári diákmunkára vonjuk be társadalmi vállalkozásunk keretein belül. Célunk az is, hogy a tanulmányok befejezése után is lehetőséget biztosítsunk számukra, hogy nálunk végezzenek el feladatokat. Például azok, akik óvodai dajka végzettséggel rendelkeznek, már a legkisebbekkel is foglalkozhatnak.

A közösségfejlesztés terén jelentős előrelépéseket értünk el; már számos olyan esemény zajlik, amelyet a tagjaink kezdeményeznek és maguk szerveznek. Biztatóan haladunk előre!

De azt tudomásul kell venni, hogy ez egy nagyon elhanyagolt probléma, ami generációkon keresztül halmozódott. Ebben eredményt felmutatni úgy, hogy közben a társadalmi és politikai közeg sem kedvez a megoldásnak, nagy kihívás.

F.B./WMN: Az Igazgyöngy Alapítvány alapfokú művészeti iskolából lett a gyerekszegénység elleni küzdelemnek egy olyan úttörő modellje, amely már külföldön is hivatkozási alap. Mik voltak a jelentősebb mérföldkövei ennek a negyed évszázadnak?

L.R.N.: Amikor 1999-ben megalapítottam az Igazgyöngyöt, egy világos vízióval indultam: egy olyan művészeti iskola létrehozása volt a célom, amely a gyermekek igényeire fókuszál, és ahol az alternatív pedagógiai módszerek szervesen beépülhetnek a tanítási folyamatba. Az, hogy egy olyan állami intézményből léptem ki, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek aránya kiemelkedően magas volt, arra figyelmeztetett, hogy ez a téma mindig is foglalkoztatott. Az Igazgyöngyben is hasonló arányokat tapasztaltam, ami tovább erősítette elköteleződésemet e fontos ügy iránt.

Amikor elkezdtük Berettyóújfalun túl kiterjeszteni tevékenységünket, a falvakban, ahová hívást kaptunk, már akkor is léteztek olyan iskolák, amelyek az akkori körülmények között is erősen szegregáltnak számítottak. Azóta ez a tendencia csak fokozódott. Viszonylag rövid idő alatt elértük a hat telephelyet és a hatszáz fős diák létszámot. Nem is állt szándékunkban tovább bővülni, hiszen nem akartunk egy hatalmas, nehezen kezelhető intézményt létrehozni. Sokkal inkább a minőségi oktatásra helyeztük a hangsúlyt.

Tíz év elteltével elérkezett az első mérföldkő, amikor is alaposan megvizsgáltuk, történt-e bármilyen változás azoknak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek az életében, akikkel nyolc éven át foglalkoztunk délutánonként. Képesek voltak-e szakmát tanulni, sikerült-e kirepülniük a szülői házból, mikor alakították meg saját családjukat, és vajon milyen hatással volt rájuk a környezetük, például a kriminalizálódás? Sajnos az derült ki, hogy az életük nem mutatott jelentős eltérést a szüleik helyzetéhez képest.

Kiderült, hogy a fejlődés érdekében elengedhetetlen, hogy a szociális munkát integráljuk az oktatási rendszerbe.

Ekkor építettünk fel egy olyan modellt, ami a problématérkép összes beavatkozási pontjára hatással van. Kiválasztottuk a Told nevű zsákfalut, amely egy nagyon nehéz település... talán most már mondhatom, hogy volt. Itt hiányzik minden szolgáltatás, még egy kocsma vagy bolt sincs, mert nem tudja eltartani a település. Ennek megfelelően virágzik a feketekereskedelem. Mivel nincs tömegközlekedés, burjánzik a pénzért fuvarozás. De probléma a prostitúció, a szerhasználat, a képzetlenség, az iskolaelhagyás, a korai szülés, és rengeteg a roma konfliktus.

Toldra esett a választásunk, mert azt vallottuk, hogy ha itt sikerül eredményeket elérnünk, az megkönnyíti a dolgunkat más településeken is.

Itt is megérkeztek a fontos állomások: elkezdtük a közösség építését, elindítottuk a tanodát és a társadalmi vállalkozást, hogy munkalehetőségeket teremtsünk. Természetesen a többi települést sem hagytuk figyelmen kívül. Jelenleg 17 településen végezünk szociális munkát, hat helyszínen pedig művészeti iskolák működnek. Emellett ösztöndíjprogramunk 15 településen segíti a fiatalokat.

F.B./WMN: Mi volt az a belső forrás, ami az elmúlt 25 év során, a nehézségek és kétségek árnyékában is táplálta az erődet? Milyen stratégiákat alkalmaztál a kiégés elkerülésére?

L.R.N.: Annyira szerteágazó lett ez a munka, hogy ha épp az egyik területen nem sikerült valami, akkor biztos volt más, amibe bele lehetett kapaszkodni. Olyan soha nem volt, hogy az összes területen kudarc érjen bennünket. Amellett kellett az a tudatosság is, amivel az alapítványt próbáltam vezetni, tudva, hogy ezen a területen milyen óriási a kiégésfaktor. Ide kell szupervízió, külső szakember, coach, heti szintű megbeszélések a kollégákkal. És ami még nagyon fontos: humorérzék, hogy amin nem tudunk változtatni, azon legalább nevessünk egy jót. Ezeknek köszönhetően nálunk nem nagy a fluktuáció.

F.B./WMN: Milyen átalakulások mentek végbe a gondolkodásmódom és a hozzáállásom terén az elmúlt negyed évszázad során?

L.R.N.: Rengeteg tapasztalatot szereztem. Először is, a naiv elképzeléseimet és a segítő szerep fényes glóriáját gyorsan le kellett hámoznom. Nem érdemes túl sokáig elmerülni ebben az érzelemben, mert könnyen elveszíthetjük önmagunk kritikus szemléletét. Hatalmas alázatra is szert tettem. Bár három diplomával rendelkezem, a legnagyobb tanulságokat mégis ebben a hivatásban nyertem, mind szakmai, mind pedig emberi szempontból. Megtanultam, hogy megértsem a másik ember nézőpontját, még akkor is, ha az számomra teljesen érthetetlennek tűnik. Mindenkinek megvan az oka arra, ahogyan él. Ha pedig ezeket az okokat megpróbáljuk megfejteni, egy új perspektívát nyerünk. A kritikai gondolkodás, a hibák és a rossz döntések vállalása mind létfontosságú ahhoz, hogy ne tévesszük el a valóságot, és ne higgyük, hogy rátaláltunk a bölcsek kövére.

Meg kellett tanulnom, hogy a súlyos kudarcok nem jelenthetik a végállomást számomra. Például volt olyan eset, amikor hiába ismertük az események hátterét, mégsem tudtuk megakadályozni egy prostitúciót vagy egy abúzust. Ez a tapasztalat mélyen megérintett, de erőt adott ahhoz, hogy tovább lépjek.

Sokan hangsúlyozták, hogy fontos észben tartanom: nem lehet mindenkinek segíteni - de ezt a leckét eddig még nem sikerült igazán elsajátítanom. Egyetlen családot sem voltam képes soha elengedni.

És sokkal megengedőbb lettem az intézményrendszerrel is. Látom, hogy milyen sokan áldozatai a rosszul működő rendszernek: a kiégett pedagógus, a családsegítő, a rendőr, aki folyamatosan csak a negatív dolgokkal találkozik.

Amit viszont nem tudok elfogadni: hogy politikai szinten úgy szerveznek át rendszereket, hogy nem ismerik a valós problémákat, a sikerkommunikációval pedig teljesen torz képet adnak a helyzetekről.

A hazai gyerekvédelem helyzetének megítélése összetett kérdés, hiszen sok tényezőt kell figyelembe venni. Az egyik legnagyobb hiányosság, amivel szembesülünk, az a forráshiány és az intézmények alulfinanszírozottsága. A szakemberek, akik a gyerekek védelméért dolgoznak, gyakran túlterheltek, és nem rendelkeznek elegendő eszközzel ahhoz, hogy hatékonyan tudják végezni a munkájukat. Emellett a társadalmi stigma is komoly problémát jelent, hiszen sok esetben a gyerekek és családjaik nem mernek segítséget kérni a félelem miatt, hogy elítélik őket. A megelőzés és a tudatosság növelése érdekében szükség lenne olyan programokra, amelyek segítenek a családoknak, hogy időben felismerjék a problémákat. Fontos emellett a szakmai képzés és a folyamatos továbbképzés is, hiszen a gyerekvédelem folyamatosan fejlődik, és a szakembereknek naprakész tudással kell rendelkezniük. A legnagyobb kihívás talán az, hogy a gyerekvédelem ne csupán reakciószerű legyen, hanem proaktívan lépjen fel a problémák megelőzése érdekében.

L.R.N.: Romokban van. Nem is értem, mitől tud még működni. Valószínűleg attól, hogy a benne dolgozó szakemberek még próbálják menteni a menthetetlent.

Az elsődleges kihívás, amely az intézményrendszer egészét jellemzi, hogy a működésük középpontjában az ügykezelés áll, miközben az alapvető okokkal alig foglalkoznak. Az ügyeket csupán intézik és lezárják, de az okozott problémák folyamatosan újra és újra megjelennek. Ahhoz, hogy valódi változást érjünk el, elengedhetetlen egy alapvető paradigmaváltás.

A családból kiemelt gyerekek különleges támogatásra van szükségük, hiszen olyan mélyreható traumákat tapasztalnak meg már egészen kicsi koruk óta, amelyeknek a feldolgozása meghaladja egy nevelőszülő vagy egy lakásotthonban dolgozó szakember lehetőségeit.

A nevelőszülői hálózat létrejötte óriási jelentőséggel bír, de sajnos komoly problémák is megjelentek a rendszerben. Az egyik legaggasztóbb jelenség, hogy megélhetési nevelőszülők kerültek a középpontba. Az egyházak egyre inkább átvették a gyermekvédelmi feladatokat, és saját nevelőszülői rendszereket alakítottak ki, folyamatos nyomást gyakorolva ránk is, hogy Toldon támogassuk ezt a kezdeményezést. Amikor azonban azt tapasztaljuk, hogy a szülői kompetenciák szintje alacsony, és az érintett személy saját gyermekével sem tud maradéktalanul megbirkózni, felmerül a kérdés: hogyan bízhatnánk rá egy traumatizált gyerek sorsát? Sajnos a helyzet odáig fajult, hogy a nevelőszülőség sokak számára pusztán megélhetési forrássá vált, különösen azokban a térségekben, ahol a munkalehetőségek szűkösek. Ezek a problémák leginkább az ország leszakadó térségeiben figyelhetők meg, ahol a legtöbb nevelőszülő él. A rendszer, ahogyan most működik, sajnos nem alkalmas a gyermekek megfelelő gondozására. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok nevelőszülő valóban elhivatott és odaadó, akiknek munkája példaértékű és maradandó hatással van a gyermekek életére.

A nevelőszülői rendszerben tapasztalható, hogy a kiemelésre váró gyerekek száma jóval meghaladja a rendelkezésre álló nevelőszülőkét. Ennek következtében a lakásotthonokban, ahol elvileg csak 12 évnél idősebb gyermekek tartózkodhatnának, már négyéves kicsik is jelen vannak. Ez a helyzet sajnos azt eredményezi, hogy a kórházakban sok újszülött és csecsemő marad, mivel a nevelőszülők általában inkább a nagyobb, óvodás korú gyerekeket választják, akik már önállóbbak és kevesebb felügyeletet igényelnek.

Természetesen, mi is megéltük azt, hogy gyermeket kellett kiemelni, hiszen ha a kicsit fizikai erőszak éri vagy szexuális visszaélést szenved el, akkor nyilvánvaló, hogy nem maradhat a családban a biztonság érdekében. Azonban az, hogy nem teszünk próbálkozásokat arra, hogy támogassuk ezeket a családokat abban, hogy képesek legyenek megfelelően nevelni a gyermekeiket, rendkívül szomorú. Csak a fenyegetés marad a kezükben, mint eszköz, miközben nem foglalkoznak azzal, hogy miért is vannak ezek a problémák – vajon mi áll a háttérben, amiért ezek a családok nem működnek jól?

Azt szokták mondani, hogy a szegénység miatt emelik ki a gyerekeket, de én ezt máshogy látom. Mert ez csak egy következmény. A szegénységhez kötődik egy életvezetési tudáshiány, ami sokkal komplexebb annál, mint hogy mondjuk szükség lenne egy babaágyra.

Ez a kompetenciahiány azért állhat fenn, mert az iskola, sajnos, nem képes kielégítően támogatni ezt a társadalmi csoportot ahhoz, hogy valódi életstratégia-váltás történhessen. A szegregált iskolákból kikerülő gyerekek alapkészségeik hiányosságaival lépnek a nagyvilágba, és nem kapják meg azt a széleskörű világlátást, amelyre igazán szükségük lenne. Így a családi szocializációs minták továbbélnek, és a fogyasztói társadalom, valamint az online környezet hatásai miatt egyre mélyebb szakadékba kerülnek.

Ezt az egész megközelítést át kellene alakítani. A jelenlegi rendszer nyilvánvalóan nem képes arra, hogy a kiemelés után valóban biztonságos környezetet biztosítson a gyerekek számára. Folyamatosan ugyanabba az ördögi körbe kerülnek vissza, és az életük az eddigi mintákat követi. Az állami gondozásból kikerülő gyerekek gyakran újra csak állami gondozottakká válnak, így nem jutnak el a kívánt fejlődéshez.

F.B./WMN: Milyen lehetőségei, kilátásai, motivációja van ma egy szegény régióba és családba születő gyereknek? Mire predesztinálja a háttere?

L.R.N.: Ugyanazt a kört ismétlik, mint a szüleik. Persze, felcsillanhat a gyerekben annyi akarat, tudás, hogy ha mögé nyúl valaki, akkor el tud indulni valamerre, majd egy sikeres életutat járhat be. De amikor egy ilyen gyereket felmutatunk, akkor tíz emberből kilenc azt mondja: "na ugye, csak akarni kell". Ez azonban megint egy nagy csapda. Mi azt tapasztaljuk, hogy az akarás képessége veszett el ebben az egész problémában. És közben ott maradnak százak, ezrek, akiknek nem sikerült elérni mindezt. Azért kellene olyan rendszereket működtetni, amik mindenkinek segítenek. Erre szoktam mondani:

Nem az a célunk, hogy egyetlen gyermekkel száz lépést tegyünk, hanem hogy számos gyermekkel egyet lépjünk.

F.B./WMN: Milyen üzenetet szeretnél megosztani azokkal a fiatal pedagógusokkal, akik hivatástudattal és elkötelezettséggel vágnak neki ennek a kihívásokkal teli pályának?

L.R.N.: Ez a szakma valóban lenyűgöző. Az, hogy a jelenlegi körülmények miatt ennyire megnehezedett a feladat, a szakpolitika következménye. A fiatal pedagógusok olyan komplex helyzetekkel találkoznak, amelyekre a felsőoktatás nem készíti fel őket. Különösen a hátrányos helyzetű gyerekek oktatása terén tapasztalható ez a hiányosság. Nem meglepő, hogy a fiatalok nem ezt a kihívást keresik manapság. Ahhoz, hogy valaki ezt a pályát válassza, valóban elhivatottságra van szükség. Pedig a pedagógusi hivatás egy igazi művészet, tele alkotási lehetőségekkel, kreativitással és teremtő erővel. Sajnos a jelenlegi oktatási rendszer nem biztosít elegendő teret a pedagógusok számára ahhoz, hogy kibontakozhassanak.

Ha valakiben ott rejlik a vágy, hogy a gyerekekkel való foglalkozás során maradandó hatást gyakoroljon az életükre, az a legnagyobb kincs, amit adhatsz nekik. Ha sikerül olyan nyomot hagynod, hogy a felnövekvő generáció később is visszatérjen az emlékeidhez, az egy olyan alap, amire építeni lehet. Ez az élmény képes erőt adni ahhoz is, hogy a nehéz időszakokat is átvészeljük. Fontos megjegyezni, hogy senki sincs egyedül ebben a folyamatban. Amennyiben a tantestületek közösségi szemlélettel közelítik meg a feladatokat, és keresik azokat a kollégákat, akikkel együttműködhetnek, hogy pozitív irányba tereljék a dolgokat, az már egy jó kiindulópont lehet a közös munkához.

F.B./WMN: Hogy tervezed, mire lesz több időd most, hogy átadtad az operatív feladatokat? Képzőművész és grafikus is vagy, esetleg a kreatív alkotás kap majd nagyobb teret?

L.R.N.: Az marad olyan szinten, ahogyan eddig volt. Amire azonban nem nagyon volt időm, és nagy szükségét érzem: hogy leírjam az oktatási módszertanunk elemeit, lejegyezzem azt a rengeteg feladatot, amit kipróbáltam a gyerekekkel olyan formában, hogy más is tudja használni. Szeretnék írni azokról a dolgokról is, amiket jelenleg nem látok a rendszerben: például a közösségfejlesztés fókuszú szociális munkáról, vagy arról, hogyan lehet civil szervezetet úgy fejleszteni, hogy az 25 évig fennmaradhasson ellenszélben is. A civil szervezeti vezetőknek az utódlásról is gondolkodniuk kell, hiszen nem rólunk szól a dolog, hanem ügyekről. És ezek az ügyek mindig megmaradnak, ám nem mindegy, milyen arányban vannak jelen a társadalomban. A gyerekszegénység ügyében hosszú távon kell gondolkodni. Ezért nagyon fontos, hogy utánunk is folytatódjon ez a munka. Ha a vezetőkkel mindig megszakad, akkor örökösen újra kell kezdeni annak, aki belevágna.