Kinek adjuk a bizalmunkat: Orbánnak, aki a politikai vezetés élén áll, vagy Magyarnak, aki talán más nézőpontokat képvisel?
A címben feltett kérdést azonnal elütöm: az már régen eldőlt, hogy az aktuális miniszterelnöknek nem szabad hinni. Nem azért, mert ez a funkcióval együtt jár, vagyis egy ország kormányfőjének ezerszer is meg kell gondolnia, meddig megy az őszinteségben, másként fogalmazva.
Egy ország vezetője, úgy vélem, szinte mindenhol a világban időnként kényszerül a hazugságra. Néha. Fontos azonban megkülönböztetni a kényszerű hazudozót a taktikai manipulációt alkalmazótól. Hogy a mi politikai figura melyik csoportba tartozik, azt az olvasóra bízom; szerintem mindenki azonnal képes lesz ezt eldönteni.
De a filozófiai fejtegetésen túl - mármint, hogy mikor és mennyit kell hazudnia egy politikai szereplőnek, pláne, ha miniszterelnök - érdemes azért azt végig gondolni, hogy Orbán Viktor az elmúlt tizenöt évben, vagy egyáltalán, politikai pályafutása alatt hányszor élt ezzel az eszközzel. Ha karrierje majdnem negyven évét vesszük alapul, akkor bizony nagyon sokszor, és több dologról csak évek múltán derül ki, hogy tételszerűen elhangzó mondatait mennyire a pillanat diktálta, és mennyire nem gondolta komolyan. Egyáltalán: mi az, amit Orbán kijelentéseiből komolyan kell vennünk, hiszen nem egyszer rámutattunk már, hogy OV kijelentéseinek jelentős része megcáfolható saját múltbéli mondataival.
És sokan és sokszor meg is teszik ezt; az internet világa nagy ellensége az ilyen politikusoknak, minden megtalálható visszafelé is. Mostanság sokan meg is találják, nem telik el úgy nap, hogy ne jönne szembe egy-egy fiatalkori Orbán-nyilatkozat, amelynek éppen az ellenkezőjét képviseli most. Talán a legeklatánsabb példa - szintén köröz a közösségi médiában - amikor, hajdanán arról beszélt, hogy mily felháborítónak tartja, ha egy-egy párt képviselői szinte kisajátítják a közrádiót és köztévét, s ilyesmi normál demokráciában nem fordulhat elő. Nos, elég, ha csak a (nem) létező közrádióra és tévére gondolunk; totális propaganda műhelyekké váltak, kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálva. És ugyanez vonatkozik a "nemzeti" hírügynökségre is, és akkor még nem szóltunk a manapság csak kormánypárti adóknak adományozott rádió-frekvenciákról, az összes megyei lapról, a közterületi plakátokról... Ma nincs olyan hatóság, amely ennek a nyomulásnak ellenállna, merthogy az erre illetékes hatóságok is mind a kormány és a kormányemberek kezében vannak.
Szóval, visszatérve a címbéli kérdéshez: a választ erre maga Orbán Viktor adja meg, már legalábbis a saját személyét illetően. Kénytelenek vagyunk ezzel szembesülni péntekenként, amikor egy álriporter ül vele szemben a rádióban (az államiban), és teszi fel neki az előregyártott kérdéseket, hogy aztán a miniszterelnök, spontaneitást mímelve, előadhassa aktuális teóriáit. Mostanában Ukrajnáról, Magyar Péterről, Kollár Kingáról, a Tiszáról... És még véletlenül se fordulhat elő, hogy a támadásokra az érintettek válaszolhassanak; erre a média vezetőinek nincs felhatalmazásuk. Így aztán a kérdést bizonyos értelemben le is zárhatjuk: Orbán Viktor nem az a politikus, akinek hihetünk. Hogy ezzel együtt sorra nyerte kétharmaddal a választásokat, az már megint más lapra tartozik. Az ugyanis következik a fentiekből, a nyilvánosság kilencven százalékának megszállásából, a fékek és ellensúlyok totális kikapcsolásból, valamit a magyar társadalom jámborságából... (finom voltam?)
De mi újság Magyar Péterrel? Napjainkban sokan állnak mögötte, olyanok, akik korábban túlnyomórészt Orbán-ellenesek voltak, és az ellenzékben keresték azt, amit Magyar Péter kínál: egy valódi kihívót, aki komolyan veszi a küzdelmet. Különös helyzete éppen abban rejlik, hogy a Fidesz berkeiből érkezett, így jól ismeri annak taktikáit, kommunikációját és működését – talán még az ellenszereit is. Ezért merül fel sokakban a kérdés, amit Orbán esetében is hallhattunk: bízhatunk-e benne? Kaltenbach Jenő, Magyar leghevesebb kritikusai közé tartozik, és határozottan kijelenti, hogy soha nem szavazna Magyarra, mert nem látja hitelesnek. Hasonló véleményen vannak mások is, mint Vásárhelyi Márta, Bartus László vagy Békesi László; érdemes figyelemmel kísérni az ő álláspontjaikat is. Ők világosan kifejtik, hogy Magyar Péter sok tekintetben párhuzamba állítható Orbán Viktorral, hiszen az érdekei szerint formálja a nyilvános megszólalásait, vagy éppen nem nyilatkozik. Számomra tehát nem kérdés, hogy lehet-e benne bízni, és hogy a győzelme esetén Magyarország valóban visszatérhet-e a demokratikus értékekhez. A válasz azonban nem egyértelmű: a személyisége magában hordozza mind az új autoriter vezető, mind a demokratikus elkötelezettség lehetőségét. Összességében azonban arra a megállapításra jutok, hogy a cím nem találó. Most azt kell mérlegelnünk, hogy vajon le akarjuk-e váltani a jelenlegi rendszert, még ha az egy bizonytalan jövőért is jár.
