Kádár szavaival élve: "Elsőként cselekszünk, majd utána érdeklődünk." | 24.hu

Az 1960-as években a Kádár-kormány irányítása alatt az állambiztonsági módszerek jelentős átalakuláson mentek keresztül. A korábbi erőszakos megközelítések háttérbe szorultak, és a hatalom új, finomabb eszközei középpontjába a bomlasztás fogalma került. Ez a váltás jól illeszkedett a kádári politika által megfogalmazott célokhoz, amelyek a társadalom atomizálására törekedtek. Az egykori ÁVH-s beidegződéseket fokozatosan felszámolták, azonban az első titkár időnként mégis elragadtatta magát, ami azt mutatta, hogy a rendszer nem mentes a feszültségektől. A látszólagos relatív szabadság mellett az állami hatalom továbbra is aktívan részt vett politikai perek kezdeményezésében, amelyek gyakran megrendelésre indultak.

A Varsói Szerződés egyesített csapatainak bevonulása Csehszlovákiába intő jel volt Kádár János számára, hogy Moszkva kész fegyverrel fellépni táboron belül az általa túlzónak ítélt reformok ellen. Nem is támogatta a Néphadsereg részvételét a prágai tavasz leverésében, ám a szovjet nyomással szemben nem volt választási lehetőség - az akció közvetlen megindításából egyébként ki is hagyták a magyar pártvezetést.

Az első titkár, akivel korábban már "lelkiismereti konfliktusba" került a berlini követ, Tömpe András, a magyar részvétel ellen emelt szót, majd végül lemondott. Ezt követően, miután politikai üldözés áldozatává vált, 1971-ben tragikus módon öngyilkosságot követett el. Kádár János a 60. születésnapján meglepő kijelentést tett, amikor felvetette a nyugdíjba vonulás lehetőségét. Ezt a kijelentést azonban senki sem vette komolyan, hiszen sosem gondolt rá igazán - valójában e váratlan húzással potenciális riválisait kívánta leleplezni. Végül nem akadt senki, aki átvenné a helyét, hatalma az állam és a párt vezetésében továbbra is rendíthetetlen maradt.

Az előző epizódban történészekkel folytatott beszélgetések révén Kádár János életének izgalmas részleteit tártuk fel. A tudományos tények és értékelések mellett számos visszaemlékezés is helyet kapott, miközben háttérinformációk és pletykák felfedezésére is szakítottunk időt. A következő részben Tabajdi Gábor történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának és az 1956-os Intézet Alapítványnak kutatójával fogunk beszélgetni, és ezzel egy kis időutazást teszünk a '60-as évekbe.

A pártállami elnyomás "módszerváltásáról" lesz szó, amelyben az erőszak nem szűnt meg, csak a színfalak mögé bújt, a hangsúly pedig a bomlasztásra került.

A történészek körében kialakult közmegegyezés szerint a Kádár-rendszer nem érthető meg önállóan; csupán Rákosi korábban alkalmazott rendszerének megszüntetése és újjáépítése révén nyer értelmet. Rainer M. János elmélete szolgál alapként a kádárizmus átfogó elemzéséhez. A témával kapcsolatosan léteznek különféle szakmai diskurzusok, azonban a kutatók többsége abban egyetért, hogy 1956 után Magyarországon nem teremtődött meg egy új politikai rendszer, hanem a korábbi pártállami struktúrák és intézmények kerültek újbóli megerősítésre. A lényeges eltérés inkább a mindennapi működés és az uralom stílusának megváltozásában rejlik.

Az állambiztonság nem pusztán a diktatúra egyik legjellemzőbb erőszakszerve volt, hanem működése során számos társadalmi folyamat is megnyilvánult. A Belügyminisztérium III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnöksége 1962-ben alakult meg, miután a forradalom utáni megtorlások lebonyolítását végző BM Politikai Nyomozó Főosztályt átszervezték. Az új szakmai irányvonal alapját a desztalinizáció, vagyis a sztálini gyakorlat elvetése, valamint a Rákosi-korszak bűneitől való elhatárolódás képezte. Az átalakításért felelős személy pedig Tömpe András volt, aki több mint egy évtizedes KGB-s tapasztalattal bírva irányította ezt a folyamatot.

Tömpe személyében nagyon jól megragadható, miszerint az átalakítás után továbbra is egy szovjet típusú titkosrendőrséget üzemeltettek Magyarországon, amely változást csupán a mindennapi működésében mutat

- mondja a 24.hu-nak Tabajdi Gábor.

Kádár János 1961-ben tett kijelentése, amely mára mottóvá vált, világosan megfogalmazta a politikai lojalitás elvárásait: "Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van." E gondolat mentén alakult ki az új állambiztonsági gyakorlat, amely a Tömpe irányelvei szerint a célszemélyek kezelésénél már a belpolitikai szempontokat helyezte előtérbe. Egy leendő tartótiszteknek készült tankönyv is hangsúlyozza, hogy "Fontos, hogy intézkedéseinkkel, az általunk választott vagy ajánlott megvalósítási módszerekkel ne gátoljuk, hanem támogassuk az össznépi egység létrejöttét."

Hogyan öltött testet mindez a gyakorlatban? Az ügyek generálása és a politikai perek helyett finomabb manipulációs módszerek kerültek a fókuszba, amelyek a megelőzésre helyezik a hangsúlyt. Ezen felül a „bomlasztás” vált a legfontosabb fogalommá, ahogyan azt a történészek is megfogalmazták: a hatalom kódja, amely tökéletesen illeszkedett a társadalom atomizálására irányuló, általános kádári célkitűzéshez.

A manipuláció eszköztára a hatalmi technikák széles spektrumát öleli fel, amely a pletykák és rágalmak terjesztésétől kezdve névtelen levelek és sajtócikkek publikálásáig terjed. Ezt a módszert manapság karaktergyilkosságnak hívjuk. Az új struktúrában egy úgynevezett szignalizációs rendszert alakítottak ki, amelyben nem közvetlenül az erőszakszervezet lépett fel, hanem jelzéseket küldött, és az összegyűjtött információkat átadta más intézményeknek, mint például a megfelelő hivataloknak vagy az érintett iskoláknak, munkahelyeknek, amelyek aztán lefolytatták a szükséges eljárásokat.

A "letelefonálások", behívatások és elbeszélgetések nem csupán izolált események voltak, hanem egy átfogóbb hatalmi mechanizmus részei, amelyek a politikai rendőrség keretein belül működtek. Ezen esetek részletes dokumentációja lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebben belemerüljünk a gyakorlatok mibenlétébe és következményeibe.

Az alapvető szándék a bizalom lebontása, a félelem terjesztése és az öncenzúra elmélyítése volt.

Az állambiztonság a pártközpontban meghatározott területeken tartotta rajta a szemét, célzott akciókat szervezett adott csoportok, közösségek, szubkultúrák ellen, az 1960-as években főként az ifjúsági csoportok, az akkori szaknyelv szerint galerik megfigyelése és bomlasztása állt a középpontban. A BM belső statisztikái szerint több száz ilyen csoportot bomlasztottak fel az évtized során. Természetesen pereket is indítottak, ám a hatalom patikamérlegen mérte, mit hozzon nyilvánosságra és mit ne: folyamatosan szondázták a közhangulatot, nehogy propagandacélból esetleg átlépjék az emberek tűréshatárát.

A régi hatósági beidegződések elhagyása rendkívül lényeges feladat volt, amit még az említett tankönyv is hangsúlyoz: "Tudvalevő, hogy korábban egy ügy lebonyolítása során elengedhetetlen volt a 'gróf' vagy a 'horthysta tiszt' személyének ismerete. E nélkül az ügy nem számított 'valódi'-nak." Ma viszont arra kell fókuszálnunk, hogy felderítsük azokat a ténylegesen ellenséges tevékenységet folytató egyéneket vagy csoportokat, függetlenül attól, hogy részt vesz-e bármilyen 'gróf' vagy 'horthysta tiszt' az ügyben.

Az állambiztonság működésének átalakítása természetesen Kádár János és a legfelsőbb pártvezetés utasításainak fényében zajlott, ám az első titkár itt még inkább közvetett eszközöket alkalmazott akaratának érvényesítésére. Korábbi cikkünkben részletesen elemeztük a hatalomgyakorlási taktikáit, amelyek között megfigyelhető volt, hogy a Politikai és Központi Bizottság ülésein általában a diskurzus végén szólalt meg. Ekkor Kádár úgy foglalta össze az elhangzott érveket és véleményeket, hogy valójában saját nézeteit tükrözte, ami minden résztvevő számára világos volt. A végső szavazás során pedig természetesen a Kádár által megfogalmazottakat támogatták.

A háború utáni időszakban Kádár János kulcsszereplővé vált a politikai rendőrség kiépítésében. Élete során nem csupán a kommunista erőszakgépezet működtetője volt, hanem annak áldozataként is tapasztalatokat szerzett. E komplex háttérrel felvértezve, a hatalom csúcsán, egy forradalom árnyékában igyekezett eltüntetni korábbi kapcsolatait az állambiztonsággal. A Rákositól való elhatárolódás jegyében próbálta meg elkerülni a közvetlen kapcsolatokat a Belügyminisztériummal, így akaratát gyakran informális csatornákon, többszörös áttéteken keresztül juttatta el az illetékesekhez.

Rendszeres időközönként a Belügyminisztérium falai között találta magát, ahol nem ritkán órákon át tartó helyzetértékelésekbe merült. Ilyenkor mindig hangsúlyozta a "szocialista törvényesség" fontosságát, és arra figyelmeztetett, hogy a köznyugalmat meg kell őrizni. Néha talán túlságosan is belemerült a mondanivalójába; Tabajdi Gábor hivatkozik is arra, hogy az első titkár 1964. március 25-én, egy BM-állománygyűlés keretében, három figyelemre méltó gondolatot osztott meg. Kádár János sajátos stílusa és néha érdes kifejezései rendkívül szemléletesen tükrözik az új típusú elnyomást, ahol az erőszak nem tűnt el, csupán a háttérbe vonult, rejtett formákban folytatódott.

Kádár ebben a vonatkozásban is kiemelkedő rugalmasságot tanúsított, hiszen a kétfrontos harc elvének mentén folyamatosan az aktuális kül- és belpolitikai események fényében pozicionálta magát. Ennek szellemében a különböző szolgálatokat időnként aktívabb cselekvésre ösztönözte, máskor viszont mérsékelte a tevékenységüket. Ugyanez a dinamizmus más vezetőkre is jellemző volt.

1965-ben az MSZMP Politikai Bizottsága a bal- és jobboldali elhajlók nevét tartalmazó listáról is tárgyalt. A pártvezetés határozatát a Belügyminisztériumban konkrét feladatokká, intézkedési tervekké, majd a végén akciókká formálták

- példázza tovább Tabajdi Gábor a rendszer összetettségét.

Az állambiztonsági apparátus, ami a szűkebb értelemben vett politikai rendőrséget jelenti, az 1960-as évektől kezdődően körülbelül 4500-5000 főt számlált az egész korszak során. (A szaklevéltár honlapján elérhetők az állambiztonság vezetőinek pályaképei, míg a belső elhárítással foglalkozó BM III/III. Főcsoportfőnökség irányítóinak belső működéséről nemrégiben jelent meg Tartótisztek címmel egy könyv, amelyről a 24.hu is készített interjút.)

Jelentős csökkenés következett be viszont a beszervezett hálózati személyek (közkeletűen ügynökök) számában: a Rákosi-korszak csúcspontjának 30-40 ezer fős létszámához képest, előbb 10-12 ezerre, majd a hatvanas évektől 8 ezer főre csökkent a politikai rendőrséggel titokban együttműködők létszáma. Még nagyobb volt a változás a titkosszolgálatoknál nyilvántartott állampolgárok számában: ez az 1956 előtti 1,2 millióról 1956 után 600 ezerre, 1962-ben pedig 200 ezerre csökkent.

A belső elhárítás működési területeit jól beazonosíthatóan a párthatározatok jelölték ki. Az országban tevékenykedő 550-600 III/III-as tiszt az egyházakban, az ifjúság szféráiban (az oktatási intézményeben majd egyre inkább együttesek környékén), az egykori elítéltek között és a kultúra világában kereste az ellenséget. Az egyes részlegek egyre hatékonyabban kapcsolódtak az adott területtel foglalkozó pártállami intézményekhez, államigazgatási szervekhez.

Az 1960-as évek sokak emlékezetében a relatív szabadság szimbólumaként él, és ennek nem csupán nosztalgikus okai vannak. Ekkoriban számos olyan élmény és tapasztalat formálta a társadalmat, amelyek képesek voltak elhomályosítani a diktatúra szürke valóságát. Gondoljunk csak az életszínvonal fokozatos növekedésére, amely a frizsiderszocializmus jelenségét tükrözte, vagy a beat-korszak vibráló kultúrájára, amely új színt vitt a mindennapokba. Emellett a kulturális és művelődési lehetőségek bővülése, valamint az utazás szabadsága is hozzájárult ahhoz, hogy ebben az időszakban sokan érezték úgy, hogy végre kiléphetnek a korábbi korlátozások árnyékából.

E párhuzamos események során politikai megrendelésre indult perek zajlottak, melyek mindegyike önálló üzenetet hordozott. A legismertebbek közé tartoznak azok a huligánperek, amelyek a fiatalok szabályozásának kereteit hivatottak meghatározni. A helyzetet a számok nyelvén, a teljesség igénye nélkül, így lehetne körvonalazni:

Benkei András belügyminiszter a BM országos értekezletén az 1967-es állambiztonsági tevékenységet értékelve megállapította, hogy a belső reakciók nyílt és ellenséges akcióinak száma jelentősen csökkent, és a nagy volumenű összeesküvési ügyek is eltűntek. Hangsúlyozta, hogy az ellenséges elemek gyakran a legális keretek között próbálnak érvényesülni, míg a fiatalokkal kapcsolatban elmondta, hogy az év során 139 galerit számoltak fel, és a 1549 érintett közül 706 személyt vontak felelősségre.

Sorozatunk következő epizódjában alaposan megvizsgáljuk az új gazdasági mechanizmus által hozott eredményeket, valamint az 1970-es évek során felbukkanó gazdasági kihívásokat.