"Jámbor csel" – A zselízi templomvisszafoglalás története 1730-ból A XVIII. század eleji Zselíz városában egy szívszorító esemény bontakozott ki, amely nem csupán a helyi közösség életére gyakorolt hatást, hanem a regionális vallási és kulturális viszony

A Garam partján fekvő Zselíz kisvárosa nem csupán az Esterházyak egykori birtokközpontjaként vált ismertté, hanem mint egy történelmi kincsesbánya is, amely számos eseményt őriz a vallásháborúk és a társadalmi átalakulások korából. A zselízi római katolikus Szent Jakab-templom 1730-as visszafoglalása a reformátusoktól nem csupán egy egyszerű egyházi esemény, hanem az Esterházy család finom és céltudatos restaurációs politikájának szemrevaló megnyilvánulása is, amely a vallási és politikai hatalom újrafogalmazásának szándékát tükrözi.

Ez a történet kiválóan tükrözi a 18. századi vallási viszonyok összetett és gyakran ellentmondásos világát, ahol a feszültségek folyamatosan jelen voltak.

A "jámbor csel" révén a mezőváros temploma ismét a régi gazdái birtokába került - mindezt egy ügyesen kidolgozott, ám véres eseményektől mentes akció során.

Az események rekonstrukciójának megkönnyítésére örömmel támaszkodhatunk a zselízi levéltári anyagra, amely az Esterházy család in situ hagyatékának legkincsebb dokumentumgyűjteménye. Hála a család német precizitásának, a kastély portikusza feletti padlástérben berendezett könyv- és irattár rendkívül jól rendszerezett. Ezt a gazdag anyagot az 1945-ös államosítást követően a nyitraivánkai Állami Levéltárba szállították, ahol továbbra is megőrizhetjük e történelmi örökséget.

A mintegy 54 folyóméternyi irattári anyag egy igazi időutazásra hívó kincsestár, amely még számos titkot őriz. Különösen figyelemre méltó az 1730-as templomfoglalás részletes beszámolója, amely autentikus lenyomata annak, hogyan használták a földesúri hatalmat és a politikai helyzetet vallási célok érdekében. Ez a dokumentum nem csupán történelmi értékkel bír, hanem mélyebb betekintést nyújt a korabeli társadalmi feszültségekbe és hatalmi játszmákba is.

Mint ismeretes, a reformáció 16. századi térnyerése következtében Zselíz templomát is a protestáns - konkrétan református - közösség vette birtokba. Egy 1655-ös keltezésű dokumentum szerint Zselíz anyaegyház volt, Garam-Mikola pedig annak fiókegyházaként működött.

A templom elfoglalásának konkrét időpontja nem áll rendelkezésre, azonban a rendelkezésre álló források alapján egyértelmű, hogy a protestánsok több mint száz éven át uralták ezt az épületet.

A változás kora III. Károly uralkodása alatt (1711-1740) bontakozott ki, miután a király 1717-ben diadalmaskodott a törökök felett, visszaszerezve Belgrádot és a temesi bánságot. E győzelmek nyomán megkezdődött a katolikus vallás erősítésére irányuló folyamat, melynek során Károly minden energiáját arra összpontosította, hogy helyreállítsa a vallásos intézményeket, és visszaperelje az erőszakkal elvett templomokat és iskolákat.

A Habsburg dinasztia vallásügyi bizottságot hozott létre, amely 1721-től Pesten, majd később Pozsonyban kezdte meg munkáját. Ennek következményeként Bars vármegye hatóságai is határozott lépéseket tettek: gyakorlatilag minden nem-artikuláris protestáns templomot visszavettek, és újra katolikus hitre térítettek.

Zselíz sem maradt ki e folyamatból - de nem erőszakkal, hanem egy szinte már irodalmi igényű stratégiával sikerült visszajuttatni a templomot a katolikus egyházhoz - mintha csak egy Mikszáth novellából mintázták volna.

A történet főszereplője gróf Esterházy János, a zselízi kastély első változatának építője volt, aki - bár földbirtokosként nem kívánt nyílt összetűzést a lakosság körében - nem akarta annyiban hagyni a templom sorsát sem. Egy pénzszekrény köré szőtt terve bizonyult végül sikeresnek.

A történet szerint a gróf vissza akarta váltani a báró Hellenbach által zálogba vett szántóföldeket, ám a kiváltáshoz szükséges összeget egy pénzszekrénybe zárta. A gróf ezután megkérte a helyi református lelkészt, hogy a szekrényt - "a legbiztosabb helyen" - a templomban tárolhassa. Kis Ferenc uradalmi provizor a szekrény ürügyén rendszeresen járt ellenőrizni a helyszínt, ami által csakhamar baráti viszonyba került a református lelkésszel. Gyakran megvendégelte őt, s elérte, hogy szabadon hozzáférhessen a templomkulcshoz.

Az esemény 1730. június 23-án zajlott le, egy különleges napon, amelyet alaposan megterveztek. A férfiak a Garamon túli réteken dolgoztak, ahol fűt vágtak, míg az asszonyok kedves figyelmességgel ételt hoztak nekik, hogy támogassák a nehéz munkát.

Ekkor Kazy László alispán, akit több katolikus hivatalnok kísért, a pénzellenőrzés ürügyével a templom felé vette az irányt. A templom kulcsát átadta Darás Pál lévai esperes-plébánosnak, aki a nagysallói Kulcsár Ferenc plébánossal és Kotnes Imre lekéri plébánossal együtt szentelte fel a templomot. Az esemény csúcspontjaként miseáldozatot mutattak be, majd Darás Pál ünnepélyes szentbeszédet intézett a megjelent katolikus hívekhez, mélyebb lelki tartalommal gazdagítva az alkalmat.

A régi katolikus templom hivatalosan is visszanyerte eredeti vallási hovatartozását, miközben a helyi református közösség csak az események lezárulta után értesült a fejleményekről.

Ahogy az este sötét fátyla leereszkedett, a protestáns hívek hazaérkeztek, és a feszültség hirtelen szikrázni kezdett: fenyegetések és káromkodások zúdultak egymásra, miközben a templom elvesztése miatti dühük nyílt bosszúval való riogatásokban öltött testet.

A gróf azonban bölcs és megfontolt lélek volt: erőszakra soha nem vetemedett, inkább a békés megoldások keresésére összpontosított. Elhatározta, hogy megpróbálja kiengesztelni a felháborodott közösséget. A lelkészt, aki elveszítette hivatását és megélhetését, nagylelkűen meg akarta támogatni – ajánlott neki házat és földet –, de a lelkész elutasította ezt a felajánlást. Sőt, hívei fegyverrel védték őt, míg végül a gróf földesúri tekintélye megoldotta a feszültséget: a lelkész kénytelen volt elhagyni Zselízt, és Szódón talált menedéket, ahol nem sokkal később végleg lehunyta szemét.

A templom visszafoglalásának pillanatai végleg megváltoztatták a helyi közösség sorsát: az események után két hónapig ideiglenes plébános látta el a lelkipásztori feladatokat, majd Bolgár Endre érkezése hozta el a hivatalos plébániát az újjászületett zselízi katolikus közösség számára.

A zselízi templom "visszafoglalása" nem pusztán egy vallási aktus volt, hanem az ellenreformáció egyik lokális, de tanulságos példája is. A jámbor csel, mellyel a gróf és hívei éltek, nem törvénytelen, de nem is kockázatmentes húzás volt. Ám sikeressége azt mutatja: a múltban sem minden vallási fordulat karddal és vérrel történt. Néha elegendő volt egy pénzszekrény és némi fifika.

A református korszakban, a kálvini hagyományoknak megfelelően, a templom falait teljesen fehér meszelték, ezzel eltüntetve a középkor értékes falfestményeit. E festmények emléke sokáig a feledés homályába burkolózott.

Csak 1884-ben, egy meszelési munkálat során bukkantak rá 6-7 rejtett freskóra, amelyeket a nedves falak mögött halvány színek formájában fedeztek fel. Ebből az időszakból ötöt sikerült restaurálni, míg a többi sajnos annyira megromlott, hogy már nem voltak helyreállíthatók.

Érdekes, hogy napjainkban, néhány évvel ezelőtt újabb ismeretlen freskóra bukkantak, valamint felfedeztek egy olyan alkotást is, amelyről bár tudtak, de a 19. század végén nem volt lehetőség a restaurálására. A kutatók egyre inkább arra a következtetésre jutnak, hogy a vakolat alatt még több rejtett freskó vár felfedezésre - így az egyházművészeti örökség feltárása még messze nem zárult le.

A templom visszafoglalása után Esterházy János nem csupán a vallási rend helyreállítására törekedett, hanem családja örök nyughelyét is meg akarta teremteni. 1736-ban elrendelte egy kripta létrehozását a templomhajó szívében, így biztosítva, hogy családja emléke és öröksége méltó módon éljen tovább.

A munkálatok során került elő az a római kori szarkofág, amely ma is az oltár kőalapzatát képezi. A hagyomány szerint e síremlék Becsei Vesszős György, a 13. századi keresztes lovag földi maradványait rejthette, valószínűsíthetően ő hozta magával Aqincumból (Óbudáról).

Mindazonáltal amikor ráleltek, nem valószínű, hogy tudhatták, mire bukkantak, a templomból viszont a szarkofág és az ajtó mérete miatt kivinni nem tudták.

A kriptát utoljára az 1954-es felújításkor lezárták, és bár a 19-20. században minden bizonnyal több ízben feltörhették és kifoszthatták, a levéltári adatok és a geofizikai radarfelvételek alapján biztosra vehető, hogy az Esterházy-család több tagjának földi maradványait őrző helyiség mind a mai napig létezik. A templomtörténet szenvedélyes kutatójának, e sorok szerzőjének régóta dédelgetett terve a kripta feltárása, újabb történelmi nyomokat és összefüggéseket keresve a templom hihetetlen gazdag történetét illetően.

Zselíz ma is a réteges múlt egyedülálló szimbóluma. Temploma és kastélya nem csupán műemlékek, hanem a helyi identitás mély gyökereit jelképező emlékművek. A jámbor csel, a lenyűgöző freskók, a titokzatos kripta és a római szarkofág mind-mind a kollektív örökségünk egy-egy darabját képviselik, amelyek folyamatosan arra ösztönöznek bennünket, hogy kutassuk a múlt kincseit, és érezzük a büszkeséget a pátriánk története iránt, hiszen mindezekből mi magunk is származunk.