"Az ősi mesterség hagyományait követve, úgy végzem a munkámat, ahogyan azt az elődeim tették." – Remes Ferenc, a pécsi órás, aki büszkén örökli és viszi tovább öt generáció szellemi örökségét.

"Ma van a Dédapám születésének évfordulója - ő a példaképem. Bár már 1985-ben meghalt, mégis annyira szeretem és tisztelem, mintha ismertem volna. Ma rajtam van egykori nyakkendője, karórája, kalapja. Itt vagyok, az üzletben, ahol dolgozott, ránézek az órára, amire ő is ránézett 60 éve." A megható megemlékezést egy mindössze 20 éves fiatalember írta. A legifjabbik Remes Ferenc ma abban az üzletben dolgozik órásként, amelyben egykor a dédpapa szerelte az időmérő eszközöket. Ismerjük meg a Remes órásdinasztia történetét, amely Monarchián, korszakokon ívelt át, s amelynek értékeit ma is hűen őrzi a család legifjabb tagja!

Manapság elképzelhetetlen az életünk az idő precíz mérésének lehetősége nélkül, hiszen napjaink eseményei szinte percről percre, gondosan megtervezett ütemben zajlanak. Szinte mindenhol, ahol csak körülnézünk – az autóban, a telefonunkon, otthon – digitális eszközök sokasága tájékoztat minket az idő múlásáról. VI. Remes Ferenc azonban más megvilágításba helyezi ezt a kérdést: számára nem csupán az idő mérése a lényeg, hanem az is, hogy milyen eszköz segít ebben a folyamatban. A fiatal órás hangsúlyozza, hogy ő nem órásmester. "Kedvességből és tiszteletből szoktak így hívni az ügyfeleim, de fontos tudni, hogy a mai órások számára itthon már nincs mestervizsga."

A nagyapám régen horgonyt készített, ami egy igazán impozáns alkatrész. Sárgaréz lemezből vágta ki, majd gondosan reszelte és polírozta, hogy elnyerje végső formáját. Ezzel a precíz munkával vált igazi mesterré.

A dédpapa munka közben - Fotó: ifj. Remes Ferenc Ez a megkapó pillanat rögzíti, ahogy a dédpapa szorgalmasan végzi feladatát, miközben az élet apró örömei körülötte zajlanak. A kép mögött megbújó történetek és emlékek mesélnek a múltról, amelyben a munka nem csupán kötelezettség, hanem a családi örökség része is. Ifj. Remes Ferenc lencsevégre kapta ezt az értékes momentumot, amely a hagyományok és a kitartás szellemiségét örökíti meg.

Az ifjú szakember számára a név, a mesterség és a hagyomány már kiskora óta rendkívül jelentőséggel bírt. Bár sosem volt lehetősége megismerni dédpapáját, az ő öröksége mégis mélyen gyökerezett benne. "Senki sem hívott, hogy jöjjek, de 9 éves koromtól kezdve rendszeresen meglátogattam az üzletet; sokszor úgy éreztem, hogy az egész napom itt telik el. A nagyapám útmutatásai alapján kezdtem el a munkát, és emlékszem, hogy egy vekkerórát is készítettem. Itt sajátítottam el a mesterség minden csínját-bínját. Az érettségi után másnap már a műhelyben találtam magam, és azóta is hűen szolgálom ezt a hagyományt."

Szerencsére sokan jönnek: van egy réteg, akiknek fontos, hogy egy valódi óraszerkezet legyen a kezükön, amely méri is az időt.

A többiek csupán külsőségek, hiszen lelküket nem hordják magukkal. Az anker-járatos órák precízebb beállítása lehetővé teszi, hogy sokkal pontosabb időmérést érjünk el, mint a régebbi, cilinder-járatos modellek esetében. Azok az órák, amelyeket még ennél is kifinomultabban lehet kalibrálni, már igencsak borsos áron kaphatók. Emellett faliórák és ébresztőórák szerelésével is foglalkozom, hogy mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb időmérőt.

Régebben az órák nem csupán az idő mérésére szolgáltak, hanem egy egész életet is átöleltek. Ma már ez nem mindig van így. Természetesen még mindig léteznek olyan időmérők, amelyek hosszú távon kiszolgálják gazdájukat, de ezek általában nem a quartz technológiát alkalmazó darabok. Meglehet, hogy egy több százezer forint értékű óráról is kiderül, hogy javíthatatlan. Én személy szerint mélyen hiszek abban, hogy fontos megőrizni a értékeket, és ha van rá lehetőség, akkor érdemes megjavítani őket. Néha viszont a javítás költsége túl magas, vagy éppen a szükséges alkatrészek hiányoznak. Az igazi öröm számomra, amikor egy korábban tönkrement órát sikerül újjávarázsolnom. Emlékszem az első karórámra, amit megjavítottam: szétszedtem, alaposan kitakarítottam, megolajoztam, és a billegőt is a helyére raktam. A szívem a torkomban dobogott, vajon működni fog-e, és amikor végre életre kelt, annyira boldog voltam, hogy könnyek szöktek a szemembe.

Ifj. Remes Ferenc tevékenység közben - Fotó: ifj. Remes Ferenc

Ahhoz, hogy valaki igazán mestere legyen az órák javításának, elengedhetetlen, hogy ügyes keze legyen, és – ahogyan a fiatal Remes Ferenc is megjegyezte – a keze sem lehet túl nagy, hiszen a precíziós munka finom ujjakra épít. Emellett elengedhetetlen a jó megfigyelőképesség és a kreatív gondolkodás, mivel fel kell ismerni, hogy egy szerkezet miért nem működik megfelelően. "A fejben való modellezés nem éppen egyszerű feladat. Minden alkalommal, amikor dolgozom, úgy érzem, hogy az ősöm lelke ott áll mögöttem, és jóváhagyó mosollyal figyel. Minden sikeres befejezett munka esetén azt kívánom, hogy büszkék legyenek rám."

A családom történetében az ükapám volt az első, aki órásmesterré vált. Az ő édesapja, azaz a szépapám, Franz Remes, egy neves bőrgyáros volt, aki innovatív módon kidolgozta az orosz magasított szárú csizma európai gyártási folyamatát — ekkoriban még csupán egyetlen modell létezett, hiszen a technológia nem volt széles körben elterjedt. Bécsben élt, de sok gyár keresett meg vele, hogy tapasztalatát hasznosítsa. 1863-ban született meg az ükapám, aki fiatal felnőttként a Favoritenstrasse 1. szám alatt Wenzel Müllernél sajátította el az órás mesterséget.

Az üknagyapám arcképe - Fotó: ifj. Remes Ferenc

Az ükapám 1881-ben jött Magyarországra. 1882. augusztus 31-től Pécsett élt. 1882-től mint órás és aranyműves segéd, majd 1887-től mint önálló órás dolgozott: a belváros leghosszabb utcájában, a Király utcában nyitott üzletet. Az üzlet közelében vett családi házat. Schwarzwaldi schotten órákat, faliórákat adott el, de zsebórákat is javított. A faliórákat saját névvel ellátott számlappal adta el, ez állt rajta: Remes Ferencz - Pécs. Javításra legtöbbször láncos falióra került hozzá, fa- vagy porcelán előlappal. 1903-ban Nendtvich Andor akkori polgármester helyettesnél letette az állampolgársági esküt. Azt írta róla az újság, hogy "Pécsett telepedett le, hol a Kossuth Lajos-utca 7. sz. alatt alapította jelenlegi üzletét, mely szakképzettségénél és szorgalmánál fogva csakhamar oly jó hírre tett szert, hogy az egész megyéből a legintelligensebb vevőket is meghódította" (részlet az Új pécsi újság 1903. június 25. számából)."

A magyar szellemvilágot képviselő Remes Ferenc, aki már magyar állampolgárként élte mindennapjait, büszkén nézett fiára, aki szintén Ferenc névre hallgatott. A fiatal fiú számára szinte elkerülhetetlen volt, hogy az órás mesterséget válassza, hiszen a családi hagyományok és értékek mélyen gyökereztek benne. Miután megszabadult a múlt terheitől, négy éven keresztül édesapja mellett tanulta a szakma fortélyait, majd hét évet töltött Benczenleitner Viktor irányítása alatt, ahol tovább mélyítette tudását. Végül elérkezett az idő, hogy saját álmait valósítsa meg, így megalapította saját üzletét.

Ekkoriban a karórák, zsebórák, asztali és ébresztő órák mellett szemüveget, mandzsettagomot, nyakláncot, keresztet, karkötőt, függőt, nyakkendőtűt, cigarettatárcát, gyertya- és kártyatartót, ezüst hamutartót is árultak.

A Remes család órásüzlete 1937 óta működik, és generációk óta szolgálja ki a helyi közösséget. - Fotó: ifj. Remes Ferenc

"Dédapám vasutas szeretett volna lenni, apja kérésére lett órás, amit sosem bánt meg. Nagyapám pedig autószerelő akart lenni, ő is apja kérésére lett órás, és ő sem bánta meg sosem.

A dédapám számára különleges megbecsülés volt, hogy 17 éven keresztül őrzője lehetett a Dóm téri óra működésének, valamint a székesegyház sekrestyéjének precíz kronométerét is karbantartotta. E tevékenységeiért cserébe évi 4 öl fát, 40 mázsa szenet és 30 pengő készpénzt kapott, melyek nemcsak megélhetését biztosították, hanem a hivatás iránti elkötelezettségét is tükrözték.

Ez a megbízás is sok vevőt vonzott a boltba. Az ükapám 1928-ban tragikus baleset következtében elvesztette életét, ekkor a dédapám vette át a bolt irányítását. 1937-ben új helyszínen, a Király utcában nyitotta meg üzletét, ahol ma én is dolgozom. Az új üzlet azonban csak rövid ideig hozott neki örömet, mivel 1942-ben behívták katonai szolgálatra. Családi levelezésekből tudjuk, hogy harcolt az Uralban és a Don mentén is. A háború során súlyos balesetet szenvedett, amikor egy kézigránát csapódott be mellette, és a föld teljesen betemette. Katonatársa, Hartung József, mentette ki őt. A sérülései annyira súlyosak voltak, hogy a német kórházban, ahová került, az orvos megjegyezte, hogy haldoklik, és nem érdemes próbálkozni a gyógyításával. Csodával határos módon sikerült meggyógyulnia, és ezt követően órásként dolgozott Németországban, ahol a német katonák óráit javította. Később amerikai hadifogságba került, és csak november végén térhetett haza Pécsre. Egész életében hívő ember maradt, minden reggel 7 óra 45 percre járt misére a boltja átellenében található Lyceum templomba. Soha nem feledte, hogy Isten megmentette őt a háború borzalmaiból, még az 50-es években is, amikor ez nem volt éppen népszerű nézet. A dédapám 77 éves koráig dolgozott, végül 1928-ban hunyt el.

Időtálló időmérő - Fotó: ifj. Remes Ferenc

Ferenc nagypapája, a harmadik Remes Ferenc, 1940-ben látta meg a napvilágot. Fiatal korában inasként és segédként tevékenykedett édesapja mellett, majd a Vegyesipari Vállalat Bem utcai (jelenleg Irgalmasok utcája) felvevőhelyén kezdett dolgozni. 24 éves korában csatlakozott nagypapája melletti bolt működéséhez. "A munkájuk sosem volt hiánycikk – meséli. Az emberek sokféle időmérőt hoztak be: karórákat, ébresztőórákat, zsebórákat, sőt faliórákat is, mind javításra."

Abban az időszakban, ha valakinek nem volt órája, szinte úgy érezhette magát, mint aki elvesztette a kapcsolatát az idővel, hiszen minden reggel az óra hívására ébredt, és a karórája segítségével indult el a buszmegálló felé.

A 60-as és 70-es években a vásárlók szinte sorba álltak az üzlet előtt, hogy megkaparinthassák a legújabb termékeket. 1970-ben aztán megérkezett a családunk újabb tagja, édesapám, akit szintén Ferencnek kereszteltek, ahogy már a hagyomány megkívánta. Ő is elsajátította a mesterséget, de mivel nagyapám nem vonult vissza, és a szakma is egyre nehezebb időket élt meg, apu úgy döntött, hogy benzinkutas lesz, majd később autóvezetést is oktatott. A szakmát két jelentős változás is sújtotta: egyrészt a kvarcórák megjelenése forradalmasította az időmérést, másrészt a Király utca sétálóutcává alakítása miatt drámaian csökkent a forgalom. A 2000-es években az üzlet forgalma szinte eltűnt, legfeljebb napi egy elemcsere történt. Apu 1984-től 1999-ig szolgálta az üzletet, de a mai napig segít be, mert hála az égnek, mostanában ismét megnőtt a kereslet.

A legifjabb Remes Ferenc az órásbolt bejáratánál - Kép: ifj. Remes Ferenc

És elérkeztünk a legfiatalabb generáció képviselőjéhez, a hatodik Remes Ferenchez, aki már az ötödik órás a családunk történetében. Az ő elkötelezettsége, szakmai tisztelete és a család iránti mély szeretete biztosíték arra, hogy a hagyományunk tovább éljen. "Ha egyszer utódot vállalok, egyértelmű, hogy órás lesz, hiszen a családi örökséget kötelességünk megőrizni és továbbadni."

Úgy élem az életemet, hogy az ükapám és a dédapám a mindennapjaim részei.

Ükapám képe a falon ékeskedik, és számomra rendkívül fontos, hogy büszkévé tegyem őt. Minden lépésemet az ő hagyományai szerint formálom, mert úgy érzem, hogy ezáltal őrzöm a családunk örökségét. Az óra számomra nem csupán egy eszköz, hanem a férfiak ékszere, a presztízs szimbóluma. Olyan órák javítására specializálódtam, amiket egykoron a dédapám is kezelt, ezzel életre keltve a régi családi hagyományokat, amelyeket az unokák örökölnek. Van munkám, és reménykedem, hogy ez a jövőben is folytatódik, talán még az unokám számára is. Tudom, hogy a 21. században ritkaságszámba megy, ha valaki a múltat megőrzi, de szeretnék méltó lenni a nevemhez és a családomhoz.

Az ükapám érkezésekor senki sem tudta, ki ő, de hamarosan olyan népszerűségnek örvendett, hogy az egész megyéből zarándokoltak hozzá az emberek.

Néhány különleges nyakkendő maradt rám a dédapámtól: az egyik, a fekete pöttyös, 1954-ben volt rajta a házassági évfordulójukon. A köpeny, amit most viselek, a nagypapám öröksége, több mint hatvan évvel ezelőtt hordta. A dédapám nyakkendőjét mindig karácsonykor, valamint a név- és születésnapján viselem. Igazán megtisztelő érzés, hogy így őrzöm a családom emlékét.