Fekete telefon: Egy új dimenzió, amit nem vártál.
A Fekete telefon az utóbbi évek egyik legkifinomultabban megalkotott horror-thrillere. Nem próbál többnek tűnni, mint amilyen, de amit vállal, azt mesterien kivitelezi. Feszültséget kelt, váratlan fordulatokkal szolgál, és visszarepít a '70-es évek elhagyatott, nyomasztó kertvárosi miliőjébe, ahol az eltűnt gyerekek nevei már csak titokban, suttogva hangzanak el.
A történet letisztult, mégis megrázó: egy elrabolt fiú, egy rejtélyes telefon, és a múlt sötét árnyai – az áldozatok hangjai, akik segítenek neki a túlélésben. Már a premissza is borzongató, de Scott Derrickson rendezése és Joe Hill (Stephen King fia, ami nyilvánvalóan megjelenik a stílusában) olyan különleges kombinációt alkot, amely könnyedén felér egy klasszikus King-írás légkörével.
Ethan Hawke The Grabber szerepében félelmetes - nem a tipikus túlspilázott gonosz, hanem valami mélyen beteg és kiismerhetetlen figura, akit nem lehet levakarni az ember agyáról. Az ő maszkjai már önmagukban is hátborzongatóak, és tényleg minden néma jelenetben benne van valami démoni.
A film legnagyobb ereje viszont az emberi oldal: a testvéri szeretet, a túlélés iránti vágy, a gyermeki hit a csodában. És mindezt úgy, hogy közben szinte végig a torkodban dobog a szíved.
A Fekete telefon nem csupán egy klasszikus horrorfilm – ez egy lélekemelő túlélőtörténet, amelyben szellemek, traumák és egy csipetnyi fekete mágia keveredik. A Stephen King világát idéző hatások? Teljes mértékben jelen vannak. Ez az a fajta elbeszélés, ahol a rémségek mögött ott bujkál az emberség, és a remény fénye pislákol egy megmagyarázhatatlan univerzumban.
A film nem mentes a hibáktól – néhány jelenet túl kiszámítható, míg mások hirtelen ér véget –, mégis a Fekete telefon friss és szórakoztató színfolt a kortárs horrorfilm palettáján. Nem törekszik arra, hogy mindent részletesen kifejtsen, de amit közvetít, azt igazán hatékonyan teszi. Manapság ez már önmagában is különlegességnek számít.
