Ezek a vámpírok nem éppen a klasszikus rémálmok, de a lakótársi életben igazi kihívást jelentenek - Fedezd fel a Hétköznapi vámpírok sorozatát!

Utolsó évadához érkezett az utóbbi évtizedek egyik legkreatívabb, legkülönlegesebb sitcomja, a Hétköznapi vámpírok. Még nem késő bepótolni az eddigi részeket - sőt, kifejezetten ajánlandó.

Mikor ijedtünk meg legutoljára egy vámpírtól? Az örökéletű vérszopók Tod Browning Drakulája óta annyira szerves részeivé váltak az emberiség kollektív képzeletének, hogy már szinte lehetetlen replikálni azt a sokkoló hatást, amit a harmincas évek közönségéből váltottak ki. Ha azt mondjuk, "vámpír", már a gyerekek is automatikusan egy kastélyban élő, teátrális jelmezű, hegyes szemfogú gonoszra asszociálnak anélkül, hogy különösebben felkavarná őket a kép. Egész egyszerűen túl sokat láttunk belőlük: különösen nagy fába vágja a fejszéjét az az alkotó, aki irónia és a popkulturális teher nélkül, tényleg félelmetesen akar vámpírt ábrázolni (1992-es, kriminálisan alulértékelt Drakula-feldolgozásával ez Francis Ford Coppolának sikerült, és reméljük, jó lesz Robert Eggers Nosferatuja is).

2014-ben Taika Waititi és Jemaine Clement egy különleges koncepciót vettek elő, amely lehetőséget adott nekik arra, hogy kreatívan kísérletezzenek.

Az ötletből elsőként a "Hétköznapi vámpírok" című mozifilm bontakozott ki, amelyet később egy sorozat formájában is folytattak. A sorozatban Staten Island különc vámpírjainak zűrös, kicsinyes mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, ahol a vérszívás mellett a lakótársi konfliktusok és a komikus helyzetek dominálnak. Az áldokumentumfilm stílusban készült alkotás szórakoztatóan mutatja be a vámpírok mindennapi életének furcsaságait.

A 2019-ben indult sorozat utolsó évada nemsokára a képernyőkre kerül, így most már biztosra vehetjük, hogy a széria megőrizte magas színvonalát a végső részekig. Őszintén szólva, és a szívünket a kezünkben tartva, azt is elmondhatjuk, hogy ez a változat akár még az eredeti filmnél is felülmúlja azt.

A Hétköznapi vámpírok egy nyomokban az Office-ra emlékeztető, de annál sokkal betegebb humorú, és koncentráltabban összerakott sorozat. A szereplőgárdában főként nálunk kevésbé ismert brit komikusok brillíroznak a vámpírokból álló lakóközösség tagjaiként, akik nehezen találják a helyüket régimódi, régi világbéli, teátrális vámpírszokásaikkal a sokkal másabb sebességen pörgő amerikai külvárosban.

Matt Berry egy vérszomjas arisztokratát alakít, akinek szexualitása határtalan, míg Natasia Demetriou karaktere a csapat határozott, ám gyakran komolytalan csábítója, aki talán az egyetlen roma karakter, akinek napjainkban valódi szerep jut a tengerentúli képernyőkön. Kayvan Novak a legidősebb és legnaivabb vámpír bőrébe bújik, aki a múlt félelmetes hadurából mára egy óriási, kényelmes papuccsá formálódott. Kettejük mellett ott van Guillermo (Harvey Guillén), az emberi inas, valamint Colin Robinson (Mark Proksch), akinek titokzatos mivoltát a sorozatot nem ismerők előtt nem árulnánk el.

Hogyan lehet egy másfél órás, szórakoztató filmet hat évadon keresztül fenntartani anélkül, hogy az erőltetett vagy unalmas legyen? A sorozat humorának kulcsa nem csupán abban rejlik, hogy a vámpírok zavarba ejtően viszonyulnak a modern világ furcsaságaihoz. Az írók jól tudják, hogy ha csupán az autók, tévék és modern ünnepek körüli értetlenségre építenék a sztorit, az hamar unalmassá válna és önismétlődő mintázatot mutatna. Ehelyett a történet gazdagabb rétegeket kínál, melyek mélyebb karakterfejlődést és szórakoztató, váratlan szituációkat is felvonultatnak.

A főszereplők gyakran találkoznak különféle természetfeletti lényekkel, ami izgalmas fordulatokat hoz a történetbe. Az a tény, hogy a 61 részes sorozat végül nemcsak hogy nem tűnik hosszúnak, hanem inkább rövidnek érződik, nagymértékben köszönhető az epizódszínészeknek is. Olyan neves alakok tűnnek fel, mint Mark Hamill, aki Luke Skywalker szerepében vált legendássá a Star Wars univerzumban, vagy Doug Jones, aki a faun megformálója A faun labirintusában. A sorozatban szerepel továbbá Haley Joel Osment, akit sokan a Hatodik érzékből ismernek, valamint Steve Coogan, Tilda Swinton és Danny Trejo, akik mind hozzájárulnak a sorozat sokszínűségéhez. Ráadásul a Saturday Night Live több korábbi szereplője is feltűnik néhány epizódban, akik mind hozzák a saját egyedi stílusukat, így a sorozat még inkább felejthetetlenné válik.

Ami viszont igazán különlegessé teszi a Hétköznapi vámpírokat, hogy az egyes évadokat legalább ugyanannyira írták presztízstévés, mint sitcomos igénnyel, így azok vígjátékhoz képest viszonylag rövidek, alig tízrészesek, a karaktereknek pedig gyakran egész évados kihívásokkal is meg kell küzdeniük az aktuális heti őrület mellett. Ez pedig teret ad arra is, hogy a szereplők fejlődjenek, a kapcsolataik megváltozzanak, illetve hogy érzelmesebb, filozofikusabb témákat is érinthessen a sorozat.

Előfordul, hogy míg egy karakter egy nightclub megnyitásán fáradozik egy egész évadon át, addig egy másik, szenvedő barátja elbúcsúztatására készül lelkileg, vagy épp a saját önbecsapásaival néz szembe, amelyek szinte az egész életét meghatározták. A mélyebb érzelmekre és az egyes szereplők drasztikus döntéseire inkább a sorozat utolsó évadaiban lehet számítani: ezeket a szálakat nem erőlteti a történet, hanem fokozatosan bontakoznak ki.

Végül egy könnyed, ámde meglepően hatékony módszerrel érjük el azt a sorozatot, amely még a legkomolyabb drámák számára is komoly kihívást jelenthet: a több száz éves sorozatgyilkosok esendő, átélhető emberi oldalát ismerhetjük meg. Ezek a karakterek nem csupán szörnyetegek, hanem beképzelt, önző és félelmetes lakótársak is, akik saját, vérbe mártott morális nézőpontjuk szerint csak átlagos, emberi figurák, akik mindent megtennének azért, hogy az életük és otthonuk zökkenőmentesen működjön. És hát tudjuk jól, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, az mindig a lakótársaink hibája, sosem a miénk.

Már csak hetek kérdése, és talán örökre búcsút kell intenünk a természetfelettit az évadok során egyre természetesebben bemutató szereplőgárdának, illetve a Staten Island-i kúriának, amely hat évad alatt nagyjából minden bizarr horrort látott, ami egy házba befér. Öröm az ürömben, hogy ezentúl bármikor végig lehet binge-elni komfortsorozatként a Hétköznapi vámpírokat - azzal a felemelő tudattal, hogy nemcsak egy sokadik sitcomot, hanem az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb, legstabilabban vicces és értékes sorozatát nézzük.