Endrei Judit véleménye szerint fontos, hogy anyaként ne siessünk a segítséggel: így segíthetjük a gyermeket az önállóság fejlődésében.
Ma reggel, amint a friss levegőn sétáltam, véletlenül egy iskoláscsoportba ütköztem. A gyerekek izgatottan beszélgettek, és már a hangos nevetésük is árulkodott arról, hogy valami különlegesre készülnek. Azonnal feltűnt, hogy egy ottalvós kirándulásra pakolnak, és a levegő tele volt a kaland előtti izgalommal.
Izgalommal teli pillanatok inkább a kísérő szülők arckifejezésén tükröződtek, míg a gyerekek már-már szabadulni akartak a várakozás szorításából. Aztán egyszer csak felcsendült egy ismerős mondat: "Apa, a hálózsákom otthon maradt!" Apuka, a felnőtt higgadtságával, így felelt: "De amikor útnak indultunk, megkérdeztem, hogy minden nálad van-e." Nem akartam illetlenül hallgatózni, de a lábam már elindult, míg a gondolataim visszarepítettek a múlthoz, amikor én is átéltem hasonló emlékezetes pillanatokat.
Időnként megcsörrent a telefon, vagy érkezett egy sms: „Mama, otthon maradt a tornacuccom...” „Mama, otthon felejtettem a matekkönyvet...” Ilyenkor rendszerint bosszúsan morogtam valamit, de sosem tudtam ellenállni, és mindig vittem nekik a szükséges dolgokat. Nem akartam, hogy hátrányba kerüljenek, és azt sem, hogy cserben hagyják őket az iskolai élet kihívásaival. Most, ha visszatekintek, úgy vélem, talán nem kellett volna azonnal segítenem. Talán jobb lett volna, ha megtanulják, hogy minden döntésnek van következménye, és hogy a felelősségvállalás része az életüknek. A tanulás nemcsak a könyvekből, hanem a saját hibáikból is származik.
Természetesen, ezt a "terelgetést" szeretetteljes módon közelíteném meg, nem pedig szigorúan. Például, ha valaki otthon hagyja a tornacuccát, és emiatt lemarad egy óráról, az nem tragédia. Legközelebb valószínűleg jobban odafigyel, és ezzel megerősödik benne a felelősségérzet, hogy ő maga felel a saját dolgaival. A mi szerepünk ilyenkor nem az, hogy megmentsük a helyzetet, hanem inkább az, hogy támogassuk őt a rendszer kialakításában: készíthetünk egy ellenőrzőlistát, amit indulás előtt átnézhet. Vagy engedhetjük, hogy ő pakolja a cuccait, miközben diszkréten ellenőrizzük, hogy minden megvan-e.
De valljuk be, hogy olykor velünk, felnőttekkel is előfordul valami hasonló. Azért mesélem el ezt a kis történetet, hogy ne a szigorú anya képe maradjon meg rólam a kedves Olvasóban. Egyik alkalommal kapkodva készülődtem, időre kellett mennem egy fontos megbeszélésre. Amikor kiszálltam az autóból, és elindultam, valahogy bicegős lett a járásom. De mert siettem, nem foglalkoztam vele. Mikor beszálltam a liftbe, lenéztem a lábamra, és dermedten láttam, hogy felemás cipőben vagyok! A bicegést is a sarokmagasság különbsége okozta. Nem volt kit ugrasztanom, hogy hozza utánam a fél pár cipőt...
Az önállóság fejlesztése valóban lényeges, de néha érdemes elismerni, hogy mi magunk is messze vagyunk a tökéletességtől.
