Egy olyan városban járunk, ahol az ének szerves része a mindennapi életnek, és szinte minden szolgáltatáshoz hozzátartozik. Azonban nem árt felkészülni arra, hogy a dallamokért bizony meg kell fizetni.

Úgy érdemes, úgy lehet, úgy kell a klasszikus zenét népszerűsíteni, ahogy Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművész teszi. A Zenélő városok, városi zenészek: Velence című egyórás ifjúsági program annyira szépen komponált, hogy nemcsak minket, hanem a nézőtéren ülő tizenéveseket is lekötötte - nem is akárhogy.

A XVI. századi Velencét úgy képzeljük el, hogy bárhol járunk az utcán, a város minden szegletében élő muzsikaszót lehetett hallani. Az emberek számára természetes volt, hogy ha kedvük úgy tartotta, akár táncra is perdülhettek az utcán.

Erről Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművész beszélt a MÜPA Zenélő városok, városi zenészek: Velence című családi és ifjúsági programján. A budapesti intézmény kínálatából rendre kiviláglik az elmúlt években, hogy a fiatalokkal igyekeznek megkedveltetni a (magas) kultúrát. Ezen programokra jellemzően 10 és 16 év közötti diákokat várnak, és az osztályok élnek is a lehetőséggel.

Kíváncsiak voltunk, mennyire tudjuk lekötni a "képernyő-simogató" generáció figyelmét – legalább egy órácskára. Eckhardt Gábor azonban megtalálta a titkos receptet! A zenetörténetet friss, modern köntösbe öltöztette, saját fotóival és videóival varázsolta el a közönséget. Ráadásul egy élő zenei minikoncerttel is szórakoztatta őket. A diákok pedig úgy merültek el az egyórás programban, hogy szinte észre sem vették, mennyire magával ragadó a zene és a vizuális élmény.

A rendhagyó délelőtti előadáson izgalmas felfedezéseket tettünk a klasszikus zenetörténet szempontjából jelentős európai városokról. Különösen kiemelkedett Velence, amely a zene és kultúra egyik központja. Eckhardt érdeklődve kérdezte, hogy mi jut eszünkbe erről a varázslatos olasz városról. A diákok válaszaikban elsőként a híres karnevált és a színes gondolákat említették, amelyek a város romantikus hangulatát idézik. A beszélgetés során felmerült a galamb is, amelyről kiderült, hogy nem csupán a város emblematikus madara, hanem számos művészeti alkotásban is megjelenik, szimbolizálva a szabadságot és a békét, amit Velence a maga különleges atmoszférájával áraszt.

Nemcsak Velence terein hemzsegnek százával, de évszázadokkal ezelőtt a Szent Márk bazilika mennyezetére is felfestették, amelyen Noé egy galambot fog a kezében.

A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész ezután rámutatott, mitől volt újító a velencei szentély. A Szent Márk bazilikáról készült fotókat nézegetve megtudtuk, hogy rengeteg zeneszerző dolgozott ott az elmúlt évszázadokban. Ugyanazokon a köveken járkáltak, ahol mi is, ha tehetjük. Mások mellett a flamand zeneszerző, Adrian Willaert is, akit 1527-ben neveztek ki a bazilika kórusvezetőjévé.

A tapasztalt mester innovatív megközelítése nyomán a zenei együttes új helyszínre költözött a templom falain belül. Velencében történt először, hogy két kórus lépett színre, nem a földszinten, hanem a karzaton, két oldalról. Ez a különleges elrendezés szinte párbeszédet teremtett közöttük, mintha zenei válaszokat adtak volna egymásnak, ezzel egy varázslatos, dinamikus hangzást hozva létre.

Maradva a Szent Márk bazilika falai között, Willaert után sem állt meg az élet, sőt utódja, Giovanni Gabrieli megfejelte elődje teljesítményt. Vagy fogalmazzunk úgy, szintet lépett azzal, hogy a két kórust néhány zenésszel egészítette ki, amivel erősödött a hangzás. "Majd ezt is tovább gondolta, hogy az énekesek mellé rezes hangszerek kerültek. Aztán az énekeseket hazaküldte, és csak a hangszeres muzsikusok maradtak."

Eckhardt Gábor szónoki képességei szinte mágikus hatással voltak a diákságra. Nehezen tudom elhinni, hogy a fiatalok jelentős hányada ennyire figyelmesen és érdeklődve követte az előadást. Még azok a fiúk is, akik korábban valami okból kifolyólag nevetségben törtek ki — ki tudja, miért — most csendben, elmélyülten hallgatták a mondanivalót.

Az előadás során egy érdekes utazásra indultunk a barokk korszakba, ahol felfedeztük Claudio Monteverdi Orfeo című operájának jelentőségét. Egy rövid koncertfelvételnek köszönhetően a klasszikus zene varázsa is felidéződött. Ezt követően arra összpontosítottunk, hogy mely rézfúvós hangszereket azonosítottunk a bemutatón. A válaszok, bár nem zúdultak ránk, fokozatosan érkeztek: trombita, kürt, és Eckhardt bőkezűen osztogatta az ötösöket. Reménykedik benne, hogy a diákok ezeket a kitűnő eredményeket a következő órán hasznosítani tudják majd.

Ezután ismét a múltbéli Velencében találtuk magunkat, ahol a Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a halpiac életéről mesélt. Szinte hallani véltem az árusok szavát, ahogy feszülten próbálják eladni portékáikat: nem kiabáltak, hanem lágy dallamokkal csalogatták a vásárlókat. A tömeg ott gyűlt össze, ahol a legcsábítóbb ének hallatszott. De nemcsak az árusok tudtak magával ragadóan énekelni; a gondolások is, akik nemcsak régen, hanem ma is, és még sokáig, képesek a csillagokat is leénekli az égről. Persze, manapság ez nem olcsó mulatság, az árak viszonylag borsosak.

Az emberek néha hajlamosak kihasználni másokat, és sokszor tízszeres árat kérnek valamiért, ami valójában nem ér annyit. De ha például valaki házasságot köt, a nászút élménye mégis megéri az árát, hiszen ezek azok a pillanatok, amelyek örökre megmaradnak az emlékezetünkben.

- mondta Eckhardt Gábor. Az élmények tengerében különleges helyet foglal el a velencei karnevál, amely nem csupán a színek és álarcok ünnepe, hanem a hagyományok mély tiszteletéről is tanúskodik. A karnevál ideje alatt sokan a hús elhagyása mellett döntenek, ezzel is tiszteletben tartva a húsvét előtti nagyböjti időszak szellemiségét. Ez a télbúcsúztató ünnep nem csupán az ízekről szól, hanem a közösség összekovácsolódásáról, a régi szokások felelevenítéséről, és a megújulásról is, amikor az emberek együtt ünnepelnek, táncolnak és nevetnek, miközben a tavasz ígérete már a levegőben vibrál.

Hamarosan itt a tavasz, és mielőtt belevetnénk magunkat a természet varázslatos világába, előbb egy kicsit szórakozunk! Készüljetek, mert rengeteget fogunk dolgozni, de előtte élvezzük ki a pillanatokat, és vidámkodjunk egy jót!

Velence a kereskedelméről és a háborúról is híres volt. S mi maradt az utóbbi után? Hát árvák. De senkit nem hagytak az utcán, a gyerekeket összegyűjtötték, egészségileg helyrehozták, és szakmát adtak a kezükbe.

Ezt a célt szolgálta a Pio Ospedale della Pietà, amely egy különleges intézmény volt, ötvözve a kolostor, árvaház és konzervatórium funkcióját. Itt fiatal lányok tanulták meg a zene mesterségét, és amikor elérkezett az idő, hogy a felnőtt életbe lépjenek, életkezdési járadékot kaptak, hogy megkönnyítsék az önálló életüket. Az intézmény élén Antonio Vivaldi állt, akit csak a „vörös pap” néven emlegettek, mivel jellegzetes vörös haja miatt és mert papnak készült, mielőtt a zene világába lépett volna.

Amikor egy zeneszerző misét vezet, és közben egy új dallam villan az eszébe, nem valószínű, hogy hirtelen a sekrestyébe rohan, hogy gyorsan feljegyezze azt, félve attól, hogy elfelejti. Nos, Vivaldi pontosan így járt. Az eredmény pedig az lett, hogy egészségügyi okokból alkalmatlannak nyilvánították. Valószínű, hogy ennek titkon örült, hiszen életét végül is papi reverendában töltötte, de a dallamok világa soha nem hagyta el őt.

A jól elsült történet mellé meghallgathattuk az olasz zeneszerző egyik legismertebb művéből, A négy évszakból a Tavaszt, a gyerekek pedig már bátrabban válaszolgatták, hogy nagybőgő, hegedű, cselló és brácsa szólt. A pontot már csak azt tette fel az i-re, amikor Mizuno Kaisei, a Zeneakadémia növendéke virtuóz előadásban Felix Mendelssohn Bartholdy és Liszt Ferenc zeneműveit élvezhettük.

Kaisei előadása teljesen lenyűgözött mindannyiunkat, szinte varázsütésre képes volt a figyelmünket megragadni. Eckhardt Gábor ezt a teljesítményt meg is dicsérte, hozzátéve, hogy "Kiváló közönség. Remek viselkedés, öröm látni. Egy művésznek ez a legnagyobb elismerés."