Egy médiatudós véleménye szerint a Jurassic Park mágiája már elvesztette vonzerejét.

Mahershala Ali, Scarlett Johansson, Jonathan Bailey és Rupert Friend izgalmas megjelenésével tündököltek a Jurassic World: Újjászületés premierjén. A sztárok a vörös szőnyegen vonultak fel, és mindenki figyelmét magukra vonzották a filmes esemény során.

A Jurassic Park nem csupán egy szórakoztató filmmé vált a maga idejében, hanem mélyebb kérdéseket is felvetett a technológia és az etika határvonalán. Az új trilógia, különösen a Jurassic World: Újjászületés, azonban inkább a nosztalgia varázsát igyekszik megragadni, mintsem hogy valódi új dilemmákat állítson elénk. Hermann Veronika véleménycikkében ezt a jelenséget elemzi.

Kezdjük egy közhellyel: valószínű, hogy csak kevesen vannak, akik ne ismernék Steven Spielberg legendás Jurassic Park-trilógiáját, amely harminc év elteltével már klasszikussá vált. A dínók varázslatos világa nemcsak a mozivásznakon, hanem a reklámokban, a merchandise cikkek tengerében is felbukkan, és ezzel elárasztja a fogyasztói kultúrát. Spielberg, mint a filmipar mestere, egyedülálló módon ötvözte a tudományos fantasztikumot a társadalmi kritikával, újraértelmezve a dinoszauruszok mítoszát és a modern világunkat körülvevő kihívásokat. Az ő alkotása nem csupán szórakoztatás, hanem mélyebb gondolatokat ébreszt, amelyek a tudomány és a morális felelősség határvonalán egyensúlyoznak.

Mostanában, amikor a világ (újabb közhely) egyre félelmetesebb, és zajosabb, rengeteg mém terjed arról, hogy igazából a 90-es évek volt az emberiség csúcspontja. A kötelező társadalmi nosztalgia mellett ezt azzal szokás indokolni, hogy már elég fejlett volt a tudomány és kiforrtak a kapitalizmus intézményrendszerei, de még nem járt át mindent a technológiai- és terrorszorongás, ami legkésőbb az internet elterjedésével és a 9/11-es terrortámadással megérkezett.

A 90-es évek visszatekintve valóban egy virágzó időszaknak tűnik, különösen a hidegháború végének és a kelet-európai rendszerváltásoknak köszönhetően, amelyek a békés demokrácia korát ígérték. Ma már azonban egyértelmű, hogy ez az optimizmus tévútra vezetett. Ekkoriban a popkultúra is jelentős hatások alatt állt, hiszen a korszak ikonikus művei — mint például a Jurassic Park, az Armageddon vagy a Vészhelyzet — mind valamilyen formában az emberi nagyságot és a (talán humanista) értékekhez való visszatérést hirdették. Az évtized fősodorbeli szórakoztatása nem csupán szórakoztatott, hanem egyfajta társadalmi üzenetet is közvetített, amely ma már új fényben tűnik fel.

Ezen túlmenően Spielberg szinte látnoki képességgel bíró önreflexiója is megjelenik műveiben, hiszen minden egyes nagy alkotásával képes volt a társadalom aktuális dilemmáit és azok lehetséges megoldásait tükrözni, függetlenül attól, hogy a filmek milyen időszakban játszódnak. Nem véletlen, hogy a Jurassic Park alapjául szolgáló regényt ugyanaz a Michael Crichton jegyezte, aki a Vészhelyzet eredeti forgatókönyvét is írta: ezekben az években a tudományos áttörések nemcsak új lehetőségeket, hanem a tudomány uralhatatlansága és az emberi tévedések kockázatát is felvetették.

Ahogy azt valószínűleg sokan tudják, a legendás Jurassic Park története meglehetősen egyszerű alapokra épül: a milliárdos John Hammond, akit nem véletlenül alakít Richard Attenborough (David Attenborough testvéreként), egy karibi szigeten megálmodja a Jurassic Parkot, egy olyan élményparkot, ahol látogatók klónozott dinoszauruszokat csodálhatnak meg. Ezeket a lenyűgöző lényeket ősi DNS-ből, borostyánba zárt szúnyogokban megmaradt vérminták segítségével hozták létre.

Hammond meghívja a paleontológia neves képviselőit, köztük Dr. Alan Grantet (Sam Neill) és Dr. Ellie Sattlert (Laura Dern), továbbá Dr. Ian Malcolmot (Jeff Goldblum), a káoszelmélet szakértőjét, hogy megerősítsék a park biztonságát a potenciális befektetők előtt. A színes csapatban Hammond két unokája is feltűnik, akik a történet során a legnagyobb veszélyekkel néznek majd szembe. A látogatók egy izgalmas bemutató túrán vesznek részt, de hamarosan világossá válik, hogy a dinoszauruszok viselkedése rendkívül kiszámíthatatlan. Különösen a velociraptorok és a rettegett Tyrannosaurus Rex jelentik a legnagyobb fenyegetést, így a kaland gyorsan a túlélésért folytatott harccá alakul.

A park rendszerei dramatikusan összeomlanak, amikor a technikus Dennis Nedry saját érdekét követve, pénzért megpróbálja ellopni a dinoszaurusz-embriókat. A káosz szabadjára engedi a ragadozók pusztító erejét, és az emberek kétségbeesetten menekülnek a fenyegető veszedelemtől. Végül sikerül elhagyniuk a szigetet, míg John Hammond, a park megálmodója, kénytelen szembenézni a valósággal: belátja, hogy a természetet nem szabad manipulálni, és hogy a régmúlt ezeréves folyamatait nem lehet csak úgy felülírni, mintha egy játékot irányítanánk.

Nem véletlenül használtam Spielbergre a látnoki jelzőt: John Hammond a mai techoligarchákhoz hasonlóan él vissza a vagyonával, amikor életre kelti a dinoszauruszokat. A különbség azonban közte és Elon Musk között éppen az, ami a 90-es évek és a jelen között: a cinizmus. A beosztottjai között persze már ott vannak a mindenre hajlandó opportunisták, ő maga azonban alapvetően nem akar rosszat, pont ezért keresi meg a tudósokat, akiket nem felesleges nerdnek, hanem szakértőnek ábrázol a regény és a film is. A Jurassic Park nemcsak azt állítja, hogy a lehetőségek és a lehetséges megoldások között az etikusabbat kell, hanem azt is, hogy a tudomány szerepe fontosabb, mint a fogyasztás.

A 90-es években a Jurassic Park nem csupán a matematikai és paleontológiai közösség számára jelentett izgalmas lehetőséget – hiszen a népszerű sorozat, a Jóbarátok egyik karaktere, Ross is őslénykutatóként tűnt fel – hanem számos médiatudós figyelmét is felkeltette. Különösen kiemelkedett W.J.T. Mitchell professzor, a képelmélet egyik úttörője, aki nemcsak a trilógiát említi számos tanulmányában, hanem egy teljes könyvet is írt a dinoszauruszok kulturális hatásáról, amelynek címe The Last Dinosaur Book: The Life and Times of a Cultural Icon (1998). A könyvben a filmes élmény és a kultúra összefonódásának mélyebb rétegeit bontogatja, rávilágítva a dinoszauruszok ikonikus státuszára a popkultúrában.

A könyv középpontjában a totemizmus áll: Mitchell olyan szempontból közelítette meg a dinoszauruszok jelentőségét, amely nem a természettudományok, hanem a kultúra világába vezet. Álláspontja szerint ezek a lenyűgöző lények nem csupán ősi fosszíliák, hanem kulturális szimbólumokká, totemekké váltak, amelyek az amerikai társadalom ideológiai, hatalmi és tudományos nézeteit tükrözik és sűrítik magukban.

A dínók a valóságban nem támadnak meg senkit, hiszen a popkultúra játékfigurává, ágyneművé, Happy Meal menüvé, plüssfigurává szelídítette őket, a filmek így nem a természettudományok korlátlanságáról, hanem a társadalom vágyairól, szorongásairól, és értékválasztásiról szólnak. Az őslények feltámasztása része az emberi gőgnek és a fogyasztói kultúrának egyaránt, hiszen az újraalkotott lények végül nemcsak a filmben, hanem a valóságban is hatalmas reklámértékkel bírtak, és dollármilliárdokat termelnek ma is. Mitchell szerint a dinoszauruszok újjáteremtése nem a tudomány diadala, hanem a kulturális vágy beteljesülése, a halott múlt feltámasztása a digitális és genetikai technológián keresztül.

A dinoszauruszok nem csupán ősi lények, hanem komplex társadalmi, gazdasági és hatalmi struktúrák élő metaforái is. A történetük egy erkölcsi tanulságot hordoz, amely arra figyelmeztet, hogyan játszhatunk a természet törvényeivel. A T-Rex a feudális kapitalizmus megtestesítője, míg a raptorok, akik még nála is félelmetesebbek, a posztmodern kapitalizmus szimbólumai, hiszen ravaszak és kiszámíthatatlanok. Ezek a dinoszauruszok félelmetes szörnyetegek, de egyben a gyermeki álmok és nosztalgia megjelenítői is. Ez magyarázza, hogy az eredeti trilógia miért működik olyan sokoldalúan, és hogy miért árasztották el a dínó-themed termékek a 90-es éveket.

De miért is olyan lényeges mindez? Azért, mert a Jurassic World-trilógia, amely a 2010-es években indult, különösen a legújabb, Jurassic World: Újjászületés című negyedik részben, már teljesen más irányt vett. A 2025-ös film cselekménye, amely néhány évvel a 2022-es Jurassic World: Világuralom eseményei után játszódik, azt sugallja, hogy az emberek idővel hozzászoktak a dinoszauruszok mindennapi jelenlétéhez, sőt, már unják is őket. Közben az őslényeket a környezeti változások sújtják, és kénytelenek visszahúzódni az Egyenlítő körüli területekre. Ez a forgatókönyv tökéletesen tükrözi a valóságot és a változó világot, amelyben élünk.

A 2020-as évek popkultúrája az unalom és az állandóság körül forog, ahol a régi történetek szinte végtelen ciklusban keringenek. Gondoljunk csak a Marvel és DC univerzumok újabb és újabb feldolgozásaira! Az évtized egyik kulcsszava az "attention economy", amely arra utal, hogy a folyamatosan növekvő krízisek és válságok közepette egyre több inger és pénz szükséges ahhoz, hogy fenntartsuk az emberek figyelmét. A látványos technológiai újítások ellenére a történetek mélysége csökken, és ahelyett, hogy valódi víziókat nyújtanának, inkább a Jurassic Park dinoszauruszainak csupasz csontvázaiként szolgálnak, üresen és lélektelenül. A látvány persze lenyűgöző és brutális, de a mögöttes narratíva mindössze egy dimenzióval rendelkezik, így az élmény összességében lapossá válik.

A korszak szelleme egy sötét háttérből előtűnő gyógyszergyár képében jelenik meg, amelynek gonosz képviselője, Martin Krebs (a tehetséges Rupert Friend) irányít. Krebs megbízza a biztonsági szakértőt, Zora Bennettet (Scarlett Johansson, akinek a teljesítménye itt nem igazán ragyog), hogy csapatával génmintákat szerezzen a világ három legnagyobb dinoszauruszától. A csapatban helyet kap a kissé ügyetlen, de izmos nerd, Dr. Henry Loomis (a Bridgerton sorozatból ismert Jonathan Bailey), aki a dinoszauruszok iránti szenvedélyével igyekszik hozzájárulni a küldetéshez.

Ahogyan a Jurassic Park tudós szereplőinek valahogy ma is elhisszük, hogy következetesen képviselnek valamit (újranéztem számtalan életkorban, úgyhogy tanúsíthatom), Loomisnak sajnos csak az marad, hogy néha akadékoskodjon a módszereken, néha pedig azon merengjen, miért akart paleontológus lenni, és milyen volt Alan Grant tanítványának lenni. A film ennek megfelelően elég vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok és a közönség részéről is.

Egyrészt valóban élvezetes visszatekinteni: annak, aki kedvelte az eredeti filmeket, szinte kötelező megnézni, hiszen felidézi a jól ismert fordulatokat és közhelyeket. Ugyanakkor éppen az a lényeg hiányzik belőle, ami egykor tudományos elemzések tárgyává tette az őslényes klasszikust: az újító szellem, a mély gondolatok és az érzelmi töltet. A Jurassic World: Újjászületés mintha csak a múlt bűvöletében lebegett volna, nem pedig a jelentések és konfliktusok, vágyak és szorongások gazdag szövetét szőtte volna meg. Olyan érzés, mintha egy dinoszauruszos pohár lenne a Happy Meal menüben: szórakoztató, de tét nélküli.