Bozsik Yvette megállapítása szerint a nyugati civilizáció egyik alapvető tévedése abban rejlik, hogy hajlamos azonnal, előítéletekkel teli véleményt formálni másokról. Ez a gyakorlat nemcsak a párbeszédet nehezíti meg, hanem hozzájárul a megértés hiányáho
Nemrég mutattad be a társulatoddal a Jancsi és Juliska című mesedarabot, amelyben a kisfiad, Iványi Mirkó játszotta Jancsit. Nem ez az első eset, hogy őt rendezed, főszerepet azonban eddig még nem bíztál rá.
Mirkó 13 éves, és a Magyar Táncművészeti Egyetem modern tánc tanszékére készül. Igazi polihisztor, hiszen már gyermekkorától kezdve számtalan dolog iránt érdeklődik, és különféle területeken kiemelkedő tehetséggel bír. Tornászként országos versenyeken és diákolimpiákon is figyelemre méltó eredményeket ér el, és a breaktánc iránti szenvedélyét ebben az előadásban is megcsillogtatja. Szavalóversenyeken is megmérettette magát, ahol a harmadik helyezést hozta el, emellett rajzaival is felkeltette a figyelmet: a Magyar népmesék című táncjáték vizuális hátterét az ő alkotásai díszítették. Dobol és zongorázik is, ám mindezek ellenére határozottan törekszik arra, hogy koreográfusként valósítsa meg álmait, hasonlóan hozzám.
Számomra rendkívül fontos volt, hogy a Jancsi és Juliska történetét színpadra állítva ne fiatal felnőtt táncosok, hanem két gyermek játssza el a főszerepeket. Liza (Gulyás Liza, a második évfolyamos balettművész egyetemi hallgató - a szerk.) és Mirkó csodálatosan működnek együtt! Ebből a szempontból magamat főként rendezőként definiálnám ebben az előadásban. Természetesen én is hozzájárultam a koreográfiához, de az alapvető mozgásanyagot Gombai Szabolcs alkotta meg, míg az asszisztens, Bujdosó Anna, rengeteget foglalkozott a gyerekekkel. Igazi közös munka valósult meg, hiszen sokan és sokat tettek azért, hogy az előadás sikeres legyen. A szívem csücske ez a projekt! A nézők legközelebb június 8-án láthatják a Nemzeti Táncszínházban.
A családom mindig is fontos inspirációt jelentett számomra, és minden előadásomban igyekszem megjeleníteni az ő hatásukat. Az ő történeteik és tapasztalataik sokszor a mondanivalóm alapját képezik, hiszen a család az életem középpontjában áll. Minden színpadra lépéskor érzem, hogy a szeretetük és támogatásuk kísér végig, és ez adja meg az előadásaim valódi mélységét.
Minden ember életét mélyen befolyásolja a gyermekkori tapasztalat, még ha sokan nem is foglalkoznak ezzel tudatosan. Amikor a Hamupipőke című darabot állítottam színpadra az Operettben, hangsúlyoztam, hogy a szereplők kapcsolódjanak saját belső gyermekükhöz. A két főszereplő, Hamupipőke és a Herceg, leginkább abban hasonlítanak egymásra, hogy trauma esetén a gyermekkori nehézségeik és megszégyenítéseik aktiválódnak bennük, ami miatt képtelenné válnak reagálni, míg a mostohalányok az "üss és fuss" taktikát alkalmazzák, szintén a korai élményeik következményeként. Ha tehát figyelmen kívül hagyjuk a bennünket foglalkoztató belső gyermeket, és nem adjuk meg neki azt a szeretetet és támogatást, amit a szüleinktől nem kaptunk meg, akkor sok fájdalmas emlék és trauma marad eltemetve bennünk. Én magam is folyamatosan dolgozom ezeken az élményeken, és idővel egyre jobban megértem őket, így végül képes vagyok a szeretet által felszabadítani magam.
Az emberi lélek útja a megbocsátás felé gyakran a belső harcokkal van kikövezve, ahol az ego hatalmas akadályt jelenthet. Csak akkor találhatunk rá a valódi elfogadásra, ha képesek vagyunk szembenézni a múltunkkal, és megérteni, hogy minden egyes élmény formálta azt, akik ma vagyunk. Rendezőként én is sokszor szembesültem azzal, hogy bizonyos konfliktusokban nem tudtam megfelelően reagálni, mivel a gyermeki énem védelmi mechanizmusai léptek életbe. A gyerekdarabok azonban csodálatosak, mert bennük mindig ott vagyok; a „Jancsi és Juliska” számomra egyfajta önéletrajzi mese, egy varázslatos álom. A mesék különlegessége, hogy határaik nincsenek, minden lehetőség nyitva áll. A színház és a tánc varázsa számomra abban rejlik, hogy elengedjük a magyarázatokat és az okok kutatását, és mint kisgyerekek, egyszerűen csak átadjuk magunkat az élménynek, és csodáljuk az előadást.
Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház vezetője, az idei Budapest Táncfesztivál keretein belül egy különleges feladattal bízta meg a művészeket: a hazai és nemzetközi, köztük a legendás táncmesterek közül is többen kaptak lehetőséget, hogy bemutassanak egy-egy egyedi produkciót. Te pedig egy kivételes szólóesttel készülsz, amelynek középpontjába a gésák világát helyezted. Az ősi tradicionális japán kultúra misztikus hangulata és eleganciája inspirál arra, hogy a tánc révén visszautazz az időben, és megidézd a múlt varázsát. Az előadás során a gésák életének szépségét és kihívásait kívánod bemutatni, egy varázslatos utazásra hívva a közönséget.
Az előadásomban a szépség és annak múlandósága kerül középpontba; nosztalgiázom a fiatalkori táncos élményeimről, illetve az erőteljes színpadi jelenlét kérdéséről, amely végigkísérte pályafutásomat, és amely szoros kapcsolatban áll a keleti színház hagyományaival. A nó színház egy rendkívüli világ, ahol a színészek nem csupán az előadás előtt néhány perccel érkeznek, hanem órákon át bújnak a tükör előtt. Napjaik nagy része e rituálé jegyében telik, és csak akkor öltik magukra a különböző maszkokat, amikor már igazán megismerték saját belső világukat. Ahhoz, hogy bármit kifejezhessek, vagy véleményt alkothassak, először önmagammal kell szembenéznem. A nyugati kultúra egyik tévedése, hogy hajlamos azonnali vélemények megfogalmazására, míg a keleti gondolkodás inkább a másik elfogadására tanít. Hiszen a keleti filozófia szerint, mivel minden ember egyfajta tükör, annyira tudod elfogadni a másikat, amennyire képes vagy önmagadat elfogadni.
Sugallatként érkezett hozzám az érzés, hogy újra gésajelmezt öltsök magamra, különösen édesanyám közelmúltbeli elvesztése után. Ő egy csodálatos, erős nő volt, akit végigkísértem az életének utolsó szakaszán, és most ezt szeretném megjeleníteni az előadásomban. Hálás vagyok azért a fél évért, amely alatt kölcsönösen tanítottuk egymást a szeretetre és az elfogadásra. Ez az időszak elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az életét, döntéseit és választásait. Az elmúlás, az emlékezés és a fájdalom tapasztalatait az Egy gésa emlékiratai című film adja keretbe, amely egy regény alapján készült. Az én célom azonban nem a történet pontos visszaadása, hanem a hangulat, az érzelmek és azok mélységének megjelenítése, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak.
Az előadás premierje május 9-én kerül megrendezésre a Nemzeti Táncszínház stúdiószínházában, egy igazán bensőséges környezetben, ahol a faemelvény még inkább fokozza az intimitást. A színpadon a tradicionális japán elemekkel fogok varázsolni: maszkok, legyezők és ernyők váltogatásával, mindezt kimonóban. Fiatal táncosnőként már sokszor használtam ezeket az eszközöket, például az Emi című szólóelőadásomban, amely egy japán kiállítás megnyitójára készült a Műcsarnokban. Az előadás olyan nagy sikert aratott, hogy a világ számos pontjáról érkeztek meghívások. A darabban most Vati Tamás karaktere, egy idős szolgáló, kísér végig az utamon, gazdagítva a történetet.
Izgulsz egy kicsit?
Ez a fogalom számomra még ismeretlen terület. Ahhoz, hogy a közönség előtt hitelesen megjelenhessek ebben a szerepben, mély alázatra és elmélyült munkára van szükségem, hiszen jelenleg még az önismereti utamat járom. Amikor a nézők belépnek, már a deszkákon fogom őket várni. A próbaidőszak során folyamatosan új információkat gyűjtök és felfedezek, amelyeket mind beépítek a darabba. Izgalommal tölt el a kihívás, hogy miként tudom majd megugrani ezt a feladatot. Az előadás zenei anyaga, amely óriási támogatást nyújt a felkészülésben, Jean-Philippe Heritier svájci zeneszerző remekműveit idézi, akivel már több mint harminc éve dolgozom együtt.
Annak ellenére, hogy jelenleg egy ilyen est köti le a figyelmedet, az Operettszínházban a Rozsda lovag és a kísértet című mesedarabot rendezed, amelynek május 18-án lesz a bemutatója. Utána pedig újabb nagy dobásra készülsz.
Párhuzamosan próbálom a két produkciót, nyáron pedig nonverbális önéletrajzi tévéfilmet forgatunk a gyerekkoromról, amire a Nemzeti Filmintézettől kaptunk támogatást. Majdnem egy hónapos munka lesz táncosokkal, színészekkel, amelyben a tanítványaim is szerepelnek. Iványi Marcell Arany Pálma díjas filmrendező, a párom fogja rendezni, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk. A filmnek Táncos az asztal alatt a munkacíme, gyerekkoromban ugyanis különböző okokból leginkább onnan szemléltem a világot.
