Az államtitkár még a Szentírást is újraértelmezné.

Történetfüzérből áll Rényi Ádám második színházi darabja is, amelyet a saját novelláiból írt Enyedi Éva dramaturggal. A Kapuzárási pánik nem véletlenül kapta ezt a címet, mert mindez talán jól összefoglalja az ötvenes éveit taposó X generáció lelkiállapotát - az előadás leginkább róluk szól. A tizennégy novellát négy színész kelti életre a 6SZÍN-ben, Lengyel Andor rendezésében. A bemutatón jártunk.

A történetmesélés évszázadok óta lenyűgöz minket, mint az emberi kreativitás egyik legszebb kifejezése. Ez a műfaj nem csupán szórakoztat, hanem mélyen belevilágít önmagunkba és a minket körülvevő világba. Amikor olyan sztorikba botlunk, amelyek izgalmasak, meglepőek, és valamilyen módon visszatükrözik életünket, akkor az élmény szinte soha véget nem ér. A jó történetek ereje abban rejlik, hogy képesek kapcsolatokat teremteni, tanítani és inspirálni minket, így válik a mesélés valódi művészetté.

Rényi Ádám mesélőkedve évek óta töretlen, és egyedi hangzású novellái eddig három kötetben öltöttek testet, emellett már a második színházi előadás is életre kelt. Míg korábban mindig az írások meglepő, sokkoló elemei ragadták meg a figyelmet, a legújabb produkció, a Kapuzárási pánik, sokkal inkább azt a kérdést feszegeti, hogy hol élünk, kik is vagyunk, és milyenek a kapcsolataink. Persze, ebben a történetben is találkozhatunk csavarokkal és váratlan fordulatokkal, de ezek csupán a habot képezik a tortán, amely alatt egy rendkívül pontos és elgondolkodtató tükör rejlik, amit a szerző elénk tart.

Sok művész és alkotó hajlamos elutasítani, ha a közönség politikai utalásokat vélelmez a munkájukban. Rényi Ádám novellaszínháza azonban mentes ettől a kockázattól:

Vannak olyan történetek, ahol csak úgy röpködnek az összetéveszthetetlenül egy irányba mutató kifejezése: az üzletember a Karmelitában tárgyal, a Félixben ebédel, közbeszerzésekről beszél. Az államtitkár pedig, amikor arra akarja rávenni a Kossuth-díjjal már eléggé megpuhított írót, hogy írja át a Bibliát, hátha úgy jobban passzol majd a kormány kereszténység-felfogásához, ezt találja mondani: Mert hol találkozhatnak az emberek a Bibliával? A templomokba, a könyvesboltokban és a szállodákba. "Mindhárom helyen jól állunk" - teszi hozzá elgondolkodva.

Bár ezeket az utalásokat is pontosan értjük, a történetek második szintje közelebb visz a mindennapjainkhoz, társas kapcsolatainkhoz, de még mindig erősen beszüremkedik a magyar valóság. Olvasókörökbe szerveződünk, hátha úgy majd többször látjuk egymást, és a vacsora utáni beszélgetésben eltűnnek a társadalmi különbségek is, de nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Csípőműtétre utaznánk - végre! -, de belekerülünk a MÁV nevű pokol bugyraiba, ahonnan egykönnyen nincs szabadulás, és az úti célunkhoz sem jutunk el, természetesen. Megjelennek a pályaelhagyó orvosok, és egy pár, amely lakást szeretne, de ezt csak olyan áron tudja elérni, hogy..., de ez már tényleg maradjon meglepetés.

Az előadás harmadik dimenziója a párkapcsolatok világába vezet, ahol sajnos sokszor a szürke valóság árnyai vetülnek a romantikus álmokra. A Tinderen való ismerkedés során egyre inkább szembesülünk a csalódásokkal: a harmincas hegedűművész és crossfit edző, aki Samantha Fox régi poszterével próbálja elbűvölni a potenciális partnereit, valójában egy közelgő ötvenedik születésnapját ünneplő megbízott raktárvezető-helyettes. Eközben a vakmerő wakeboardozó aranyifjú, akit első pillantásra a kalandvágy és fiatalság sugároz, nem más, mint egy hatvanas éveiben járó horgász, aki talán éppen a vízparton pihenve álmodozik az ifjúságáról – ami, lássuk be, nem is áll olyan messze a wakeboardozástól.

Bár már megtaláltuk a társunkat, a virtuális világ zűrzavara még mindig képes megzavarni a kapcsolatunkat. Előfordulhat, hogy nem ismerjük fel, ki kicsoda, és ki mivel játszadozik a másik hát mögött. Ehhez hasonlóan említhető az a történet, amelyben egy életközepi válságba jutott férfi váratlanul bejelenti feleségének, hogy új irányt kíván venni az életében. Kiderül, hogy az özvegység nem feltétlenül a vég, hanem akár egy új kezdet is lehet, sőt, sokan meglepően pozitívan élik meg ezt az állapotot.

Így jutunk el végül a negyedik, legbelső réteghez: saját magunkhoz, és néha elég egy céges karácsony, vagy inkább úgy fogalmaznánk, hogy néha szükség van valami apró löketre, hogy elinduljunk az önismeret útján. A történet főhőse saját magát húzza a munkahelyi ünnepi ajándékozáskor, és a marhája ahelyett, hogy visszatenné a cédulát, ahogy ilyenkor kell,

Ez a kérdés nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen az illető nem jár sehova, nem rendelkezik hobbikkal, és igazából nem is vágyik semmire. Ám aztán, mintha csak az igazságot keresné, vagy talán saját magának kívánna kedveskedni, elindul az önfejlesztés modern ösvényein. A jóga, a kineziológusok, sőt, kisegyházak felfedezése következik egymás után. Ezen az úton viszont nincs megállás; ha valóban feketeöves útkeresővé szeretnél válni, előbb-utóbb elérkezik az idő, amikor muszáj lesz beszerezni egy repülőjegyet Tibetbe.

A Kapuzárási pánik című novellaszínházi előadás olyan helyekre, olyan szituációkba visz, amelyeket vagy nagyon is jól ismerünk, és akkor azért nevetünk, vagy pontosan mégsem tudjuk, mi hangzik el mondjuk egy párterápián, és akkor azért nézzük érdeklődve. Mert minden történet valamilyen teljesen hétköznapi szituációból indul ki, és a helyzetek, a párbeszédek hihetők, életközeliek. Ebben nyilván nagy szerepe volt a dramaturgnak, Enyedi Évának, a nézőben mégis felvetődik a kérdés, honnan tudja Rényi Ádám ilyen pontosan, hogy

A tizennégy különböző történetet négy tehetséges színész életre hívja, akik összesen harminchat karakter bőrébe bújnak. Mentes Júlia remekül alakítja a fiatal lányt, aki egy összetekert jógamatraccal járja a világot, míg Parti Nóra karaktere már sokkal tapasztaltabb és ravaszabb, akinek érzelmeit és reakcióit egy-egy kifejező grimasszal vagy szemvillanással képes megjeleníteni. Dóra Béla fiatal férfiként hol tolakodóan magabiztos, hol pedig lusta és buta figurát játszik, míg Lengyel Ferenc a középkorú generáció megélt vagy éppen elbizonytalanodott karaktereit hozza elénk. A színpadon ötödik szereplőként Bartek Zsolt foglal helyet, aki basszusklarinéton kíséri a színészek játékát, miközben Márkus Albert zenéje adja meg az előadás hangulatát.

A díszlet és a jelmez is egyszerű (díszlet-és jelmeztervező Árva Nóra): a négy szereplő négy ajtókeretben jelenik meg először, mint négy archetípus, és végig egyszerű, hétköznapi ruhát viselnek. Olyanok, mint mi, akik összetekert matraccal rohanunk munkából jógára, olvasókörbe tömörülünk, mi aztán mégsem működik, a Tinderen tesszük ki magukat az átverés lehetősének, és családi titkok után kutatunk, hogy megértsük az összefüggéseket. Rényi Ádám élesen, mégis szeretettel mesél a hőseiről - legyünk mi is kedvesek, elfogadók és szeretetteljesek önmagunkhoz.