Amit elfogyasztok, az az enyém! - A gulyáskommunizmus mémesített arculatai A gulyáskommunizmus időszaka nem csupán egy politikai és gazdasági rendszer, hanem egy életérzés is, amely mélyen beépült a kollektív tudatba. A "mém" fogalma pedig itt új értelme
Íme egy különleges válogatás Papp Gábor Zsigmond „Magyar retro” című dokumentumfilmjének olyan karaktereiről, akik a mozi 2010-es bemutatója után saját utakat jártak be a videómegosztó platformokon! Ezek az egyedi személyiségek nem csupán a filmvásznon, hanem a digitális térben is maradandó nyomot hagytak.
Kádár János nem volt éppen a tréfák mestere, sőt, nem is próbálkozott Gorbacsov májfoltjának eltüntetésével, ahogyan azt a Csupasz pisztolyban láthattuk. Mégis, baráti körben megmutatta humorérzékének frissességét, ami a kiváló dolgozó-kitüntetés körüli poénkodásokban is megmutatkozott. Mindez egyfajta iróniával teli játékra emlékeztetett, mintha a pártvezér neve alatt futó munkamorál csak a leglassabb, legkevésbé életerős lajhárokat próbálta volna mozgósítani a szocializmus érdekében. Az alkudozás nyilván nem volt mentes a költségektől: a munkásnak cserébe csendben kellett maradnia, még ha a gumicsizmája lúdtalpbetétje alatt is feszültek a kritikák. Így aztán a fizikai munkás, Keszerice József, aki a kamerák előtt is bátran beszél az alkotásról, mint a legrosszabb hatással bíró tényezőről az egészségére nézve, lapátja nyelével furcsa kérdőjelet formál.
Vizslássi-Csimasz Rezső igazán nem az a harsány, reflektorfényben tobzódó tévésztár típus. Nyugdíjas éveit egy hatalmas, ínycsiklandó fasírtgombóc formájában tölti, ami egy bőséges krumplifőzelék - vagy ha úgy tetszik, krumplileves - tetején trónol. Most azonban úgy döntött, hogy kiemelkedik a mindennapok szürkeségéből, és leutazik az ócsai rokonokhoz, mit sem sejtve arról, hogy egy filmes stáb várja, hogy megörökítse a pillanatait. De ha már így alakult, nem esik pánikba, amikor életfilozófiájáról faggatják: mint minden kádárista kisnyugdíjas, ő is valószínűleg a Pitralon és naftalin keverékével reagál a stresszre, de az elveit és véleményét bátran megosztja. Szerinte nem kizárt, hogy származásában egy proletár fehér - vagy inkább vörös - cápa is megbújik, hiszen ő az élet értelmét a falatozásban találja. Bár Csimasz úr mára már biztosan nem él közöttünk, a masszív szalámiszag, mint a távolsági buszokban felfedezhető Wunderbaum, még mindig életben tartja emlékét.
Ha a Szomszédok más építő jellegű célt nem is szolgált, egyértelmű bizonyítéka a Nagy Magyar Időhurok létezésének. A "semmi sem változott"-életérzés az alábbi bejátszásból is visszaköszön, ugyanakkor hűen szemlélteti azt a neandervölgyi visszarendeződést, mely az elmúlt 4-5 évtizedben lezajlott a fiatalság körében. A néhány éve mémmé avanzsált füzesabonyi szellemi babzsákokkal szemben ezek a fiatalok még tánc és zárcsökkentés iránti igényüket úgy fogalmazzák meg: lemezjátszót és irodalmi színpadot! És mintha ez nem lenne elegendő áldozat a magaskultúra oltárán, Zseblákovits Aranka nagy nyilvánosság előtt a sárga földig lecseszi a soroksári akcentusos Prekobágy Jenőt, mivel az le merészelt részegedni a húsvéti bálban. Lássuk be, az efféle tett manapság egyenértékű lenne azzal, ha nagyanyánk fikuszát perbe fognánk fotoszintetizálásért.
Kevés dolog képes annyira megidézni a múlt szellemét, mint a SZOT-üdülők, a krumplicukor és a kivágott orrú konyhásnéni-surranók nosztalgikus emléke. A Kádár-korszak gyermekéhezése, amely mára már szinte ismeretlen fogalom, egyértelműen a korszak dicsőségét övezi. Az alábbi filmrészletben a kisiskolások szinte versenyt futnak, hogy felsorolják Laci bácsi konyhájának összes későbbi remekművét, amikor a kedvenc ételükről kérdezik őket. Lelkesen beszélnek, és szinte érezhetjük az ételízesítő karakteres ízét a nyelvünkön. Az osztályban azonban ott bujkál egy imperialista ügynök is, aki "a banán a kedvenc ételem" mondattal leplezi le magát, hasonló módon, mint ahogy Michael Fassbender tette a Becstelen brigantykban. A szocializmus gyermekei ugyanis általában előbb jutottak hozzá a népboltban egy AK-47-es gépkarabélyhoz, mint ahhoz a ritka déligyümölcshöz. Így Borzácky Lacika asztali lámpás rendőrségi vallatása legalábbis indokolt lett volna.
Ami viszont egyértelműen dobogós helyet érdemelne az átkos korszak legelkeserítőbb vívmányainak versenyében, az a kisdobos- és úttörőavatás. Ennek lélekromboló hatása különösen szemléletesen megjelenik az alábbi filmrészletben, ahol a 20. másodpercnél fültanúi lehetünk, ahogyan a tanári karból egy klimaxhoz közelítő griffmadár így próbálja fegyelmezni a lázadó diákokat:
Nem támaszkodik, egyenesen áll!
És bár egy rég letűnt kor elavult feddéséről beszélünk, ennek hallatán ma is eluralkodik rajtunk a jó öreg pártállami gyomorideg, és máris vizionáljuk, amint a Mint a mókus...-t dúdolva követ törünk Recsken. A nyomasztó atmoszféra feloldásaként azonban egy sötétben bujkáló kisiskolás ellenforradalmár leheletfinom célzást tesz rá, hogy a kisdobosok hat pontja a komplett baromságok szférájába sorolandó, és nem tud arról, hogy élő gyermek valaha is betartotta volna ezt.
