A siker nem csupán a zsenik kiváltsága, hanem mindenki számára elérhető lehetőség, aki hajlandó kitartással és elszántsággal dolgozni álmai megvalósításán.
Miért van, hogy egyesek szinte üstökösként robognak az élet különböző területein – legyen szó karrierépítésről, családi életről vagy anyagi gyarapodásról – míg mások a középszerűség mocsarában ragadnak? A siker titka vajon a ragyogó zsenialitás, a kitartó szorgalom, vagy esetleg valami teljesen más? Adam Grant, a Wharton School pszichológusa és elismert bestsellerszerző, úgy véli, hogy a válasz sokkal izgalmasabb – és demokratikusabb – mint ahogy azt sokan gondolják. Legújabb könyvében, "Rejtett potenciál – Hogyan érhetünk el többet, mint gondolnánk?", Grant arra vállalkozik, hogy a figyelmet elmozdítsa a klasszikus zsenipalánták mítoszáról, és bemutassa, miként válhat bárkiből valaki, valamint hogyan táplálhatjuk tudatosan a fejlődést, nem csupán várva a véletlen csodákra.
Grant úgy véli, hogy a fejlődés nem csupán egy elit kiváltsága, hanem egy olyan lehetőség, amely mindannyiunk számára nyitva áll, és nem egy titokzatos folyamat, hanem egy jól megtervezett rendszer eredménye. Könyvének három fő pillére a karakterformáló készségek fejlesztése, a külső támogatások vagy más néven állványzatok jelentősége, valamint a társadalmi és szervezeti rendszerek átalakítása. Grant nem a hagyományos, tudományos stílusban közelíti meg a témát, hanem inkább történetmesélőként járja körül az elképzeléseit. Példákat hoz olyan emberekről, mint egy hallássérült zenész, aki a zene iránti szenvedélyével küzd, egy évtizedeket váró NASA-jelölt, aki sosem adja fel álmait, vagy egy kezdő, aki a kínai nyelv elsajátításának nehézségeivel néz szembe. Ezek a történetek világosan megmutatják, hogy a fejlődés mindenkinek elérhető, ha képesek vagyunk megérteni a működését.
Grant könyvének egyik legfontosabb tanítása, hogy a fejlődéshez nem csupán kivételes tehetség szükséges, hanem sokkal inkább a jellem, amely folyamatosan alakítható és fejleszthető. Az írás első része a karakterkészségekre helyezi a hangsúlyt, és radikálisan új perspektívát kínál a személyes fejlődés terén. A szerző hangsúlyozza, hogy nem a magas IQ vagy a bizonyítványok száma az igazán mérvadó, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek megállni a nehézségek közepette, tanulni a kudarcainkból, és nyitottak maradni olyan ötletekre, amelyek esetleg kényelmetlenek vagy szokatlanok számunkra.
A kényelmetlenség ebben a megközelítésben nem csupán egy akadály, hanem a fejlődés táptalaja. Ahogy egy nyelvtanuló is gyorsabban előrehalad, ha mer hibázni, úgy más területeken is a "bénázás" kulcsfontosságú lehet a sikerhez. Grant ezt a mentalitást imperfekcionizmusnak nevezi, amely a tökéletesség hajszolása helyett a folyamatos tanulásra és fejlődésre helyezi a hangsúlyt. A lényeg nem az, hogy már az első próbálkozásnál tökéletes eredményt érjünk el, hanem hogy bátrak legyünk elkezdeni a dolgokat akár hibásan is, és onnan építkezve haladjunk előre.
Ez a megközelítés új megvilágításba helyezi a tanulás folyamatáról kialakult klasszikus felfogást.
Ez a megközelítés nem csupán a nyelvtanulás terén hasznos, hanem bármilyen új készség megszerzésére is kiterjed, legyen szó akár sportteljesítmények javításáról, problémák hatékony megoldásáról vagy vezetői kompetenciák fejlesztéséről.
Egy figyelemre méltó példa erre Andó Tadaó, a világhírű japán építész, aki soha nem járt egyetemre, hanem saját erejéből, autodidaktaként sajátította el a tervezés művészetét. Tadaó kreativitása és kompromisszumkészsége lehetővé tette, hogy a szűkös terekből és korlátozott anyagi keretekből is kiemelkedő alkotásokat hozzon létre, gyakran az esztétikai élményt helyezve előtérbe a funkcionalitás helyett. Életpályája remek példája annak, amit a könyv is hangsúlyoz: az igazi fejlődés nem a tökéletesség kereséséből, hanem a kíváncsiságból, a hibákból való tanulásból és az értékekhez való hűségből születik.
A szivacsszerű tanulás is központi motívum ebben a részben. Grant szerint nem elég nyitottnak lenni, tudni kell szelektálni is. Egy hatékony tanuló nem fogad el mindent automatikusan, hanem megválogatja, hogy mit enged be a gondolkodásába.
Miért is olyan bátorító mindez? Mert azt üzeni számunkra: nem probléma, ha még nem tudunk jól csinálni valamit. A fontos az, hogy nyitottak legyünk, merjünk kockáztatni, és bátran szembenézzünk az olyan szituációkkal, amelyek elsőre talán ijesztőnek tűnnek. Ezek a kihívások valójában azokat a lépéseket jelentik, amelyek előre vezetnek minket.
A fejlődés nem csupán a belső motiváción múlik; legalább ilyen fontos, hogy milyen külső támogatások vesznek körül bennünket. Ezt a koncepciót a szerző állványzatnak nevezi: olyan külső támasznak, amely segít megőrizni az egyensúlyt, amikor belül elbizonytalanodunk. Lehet ez egy mentor, egy jóbarát, egy inspiráló példa, vagy akár egy szokatlan edzési módszer is. A lényeg az, hogy a fejlődéshez nem elegendő csupán az akaraterő; néha szükség van külső támaszokra, hogy előre tudjunk lépni.
A szándékos játékosság az egyik leginnovatívabb megközelítés a fejlődéshez. Grant véleménye szerint a gyakorlás során kreatív és szórakoztató kihívásokkal kell gazdagítani a folyamatot, hogy ne csak élvezetesebbé, hanem hatékonyabbá is váljon. Például Stephen Curry kosárlabdaedzője olyan edzésprogramokat alakított ki, amelyek bár fizikailag megterhelőek voltak, mégis inspirálóak: Currynek például egy perc alatt 21 pontot kellett dobnia, minden egyes találat után pedig vissza kellett sprintelnie a félpályára.
R. A. Dickey baseballjátékos története nem csupán a sport világában különleges, hanem a személyes küzdelmeiről és átalakulásáról is mesél. Évtizedek alatt harcolt azért, hogy kiemelkedő dobóvá váljon, és nem csupán technikai tudását csiszolta, hanem életének új irányvonalait is felfedezte. Amikor úgy döntött, hogy megmássza a Kilimandzsárót, nemcsak egy új kalandot vállalt, hanem egy komoly testi és szellemi kihívás elé is nézett. Ez a hegymászó élmény nemcsak a fizikai határait feszegette, hanem egy új perspektívát is hozott számára: megszabadult a teljesítménykényszertől, és újra felfedezte a baseball iránti szenvedélyét, ami addigra talán kissé elhalványult.
Az öröm tudatos integrálása a mindennapi életünkbe nem csupán a profi sportolók privilégiuma. Grant rámutat arra, hogy a kiégés elkerülhető, ha rendszeresen beiktatunk kis győzelmeket a napjainkba – ezek a kis sikerélmények megerősítik önértékelésünket. Ehhez azonban néha meg kell bontanunk a megszokott rutint, és új perspektívából kell szemügyre vennünk a saját utunkat. Ez lehet egy mentorálási lehetőség, egy új hobbira való felfedezés, vagy az, hogy másoknak nyújtunk segítséget, hiszen a tanítás legalább annyira gazdagít minket, mint azokat, akiket tanítunk.
Ebben a fejezetben ismét felmerül az a gondolat, hogy...
Időnként megállunk, kicsit körbenézünk, és úgy tűnik, mintha megakadtunk volna. De ezek a pillanatok nem visszalépések, hanem a fejlődés természetes részei. A megfelelően megtervezett motivációs alapok segítenek abban, hogy ezeken a kihívásokkal teli időszakokon is tovább tudjunk lépni.
A szerző maga is hangsúlyozza, hogy a tehetség kibontakozása nem csupán az egyéni elhatározás kérdése, hanem nagyban függ attól, hogy milyen keretek között próbáljuk megvalósítani. Grant véleménye szerint a jelenlegi kiválasztási rendszerek – legyen szó iskolai felvételiről, állásinterjúról vagy bármilyen versenyszituációról – gyakran nem azt tükrözik, hogy mire vagyunk igazán képesek, hanem csupán azt, hogy éppen hol tartunk a fejlődésünkben. Egy ilyen statikus pillanatkép nem ad teljes képet a potenciális fejlődési lehetőségeinkről.
A finn oktatási rendszer erőteljes ellenpontja a versengésközpontú modelleknek: a hangsúlyt nem a teljesítménykényszerekre, hanem a személyre szabott támogatásra helyezi. Rövidebb tanítási napokkal, kevesebb házi feladattal és mindenekelőtt a tanulók képességeibe vetett bizalommal dolgozik. Ez a hozzáállás tette a skandináv ország iskoláit a világ egyik legsikeresebb és leginkább irigyelt oktatási modelljévé, olyanná, amelyből sok más ország is igyekszik tanulni.
José Hernández élete számos kihívással volt tele, amikor az Egyesült Államokba érkezett. Szegény bevándorló családból származott, és tanulmányait éjszakai és hétvégi fizikai munkákból finanszírozta, miközben az angolt csak általános iskolás korában kezdte el tanulni. Ennek ellenére elkötelezett volt álma, a NASA űrhajósává válásának megvalósítása iránt. Bár folyamatosan fejlődött és teljesítménye egyre jobb lett, a rendszer sokáig nem ismerte fel a tehetségét, és rendre elutasította. Azonban kitartása végül meghozta gyümölcsét, és sikerült elérnie célját, űrhajósként dolgozhatott. Története jól tükrözi Grant egyik alapvető gondolatát: nem az a legfontosabb, hogy jelenleg hol állunk, hanem az, hogy honnan indultunk, és mekkora utat tettünk meg az álmunk felé. Emellett arra is rávilágít, hogy a jól működő rendszerekben ezek a fejlődések a külvilág számára is láthatóvá válnak.
Egy figyelemre méltó példa erre a call center, ahol a fogyatékkal élő pályázók lehetőséget kapnak arra, hogy újra próbálkozzanak, ha az első interjújuk nem volt sikeres. Az ilyen második esély program nem a gyengeség kifejeződése, hanem egy érett és előremutató szervezeti kultúra tükröződése.
Adam Grant „Rejtett potenciál” című könyve nem csupán azt a célt szolgálja, hogy zsenikké váljunk, hanem inkább arra ösztönöz, hogy felfedezzük és fejlesszük azokat a meglévő képességeinket, amelyek már most is bennünket formálnak. A megfelelő szemlélet, támogatás és környezet kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban. Grant könnyed, mégis tartalmas stílusban boncolgatja a komoly kérdéseket, és hangsúlyozza, hogy nemcsak a saját fejlődésünkért, hanem a mások támogatásáért is közös felelősségünk van. Ez a könyv nem csupán egy újabb motivációs útmutató; tudományos kutatások és valós emberi történetek által alátámasztott, inspiráló írás, amely friss nézőpontból közelíti meg a tanulás, a tehetség és a fejlődés fogalmát. A kötet végén negyven konkrét eszközt és ötletet találunk, amelyek segítenek abban, hogy elinduljunk a saját potenciálunk kiaknázásának izgalmas útján.
