A nemesi élet varázsa - Deva Cassell szépsége csillog, ám a megvetés árnyéka is ott lebeg körülötte.

Mint sokan mások, én sem tudom, milyen érzés nemesnek lenni. Vagy éppen hercegi vagy grófi ágból származni. Családi címerrel, büszke ősökkel, hatalmas birtokokkal és impozáns kastélyokkal dicsekedni. Abba a világba beleszületni, ahol a név önmagában is tiszteletet parancsol. Fejet hajtanak előtted, csupán azért, mert bemutatkozáskor egy rangot is a nevedhez fűzöl. Milyen lehet ezzel a súlyos örökséggel élni?

A művészet sem segít sokat az átélésében, mert a nemeseket általában vagy természetfeletti hősöknek, vagy taszító, öntelt, ostoba figuráknak ábrázolja. Az orosz klasszikus irodalom szülötteivel tudtam volna mit kezdeni, főleg Oblomov alvásfüggősége imponált, de hát ezekről tanítják is, hogy "felesleges emberek", nem érzik jól magukat a bőrükben. Erre meg bármelyikünk képes.

Elfogadtam hát a sorsomat, nem csupán az fáj, hogy nem lehetek nemes, aminek a múlt századok öröksége alapján örülnöm kellene, de az is, hogy sosem tapasztalhatom meg ennek a létezésformának az ízeit. Ám egy váratlan fordulat következett be, amikor a kezembe akadt egy regény: A párduc. Mintha ez a mű kifejezetten azért íródott volna, hogy késlekedve, meglepetésszerűen érkezzen el hozzám. Az 1950-es évek végén, egy ismeretlen olasz szerző tollából született. Az író, Giuseppe Tomasi néven látta meg a napvilágot egy szicíliai arisztokrata családban, majd apja halála után a főúri címeket örökölve Don Giuseppe Tomasi néven vált ismertté, Lampedusa hercegeként, Palma hercegeként, Torretta és Montechiaro bárójaként, spanyol grandként. Röviden, Giuseppe Tomasi di Lampedusa. De a kiadók akkoriban nem érezték szükségét, hogy komolyan vegyék, hiszen irodalmi rangja nem volt elég, így a mű csak halála után láthatott napvilágot.

A könyv végül órási sikert aratott. Kissé meglepő módon. Ugyan rendkívül érzékletes képet fest a XIX. századi olasz egység eszméjének terjedéséről, Garibaldi harcairól, az Olasz Királyság 1861-es megalakulását követő átalakulásokról, kiemelten az elit átformálódásáról, de tartózkodik a csatajelenetektől, az éles politikai fordulatok rekonstruálásától. Szép, fájdalmas szerelmi szál is kibontakozik szövetében, de nem kerül igazán előtérbe. A mű középpontjában egy idős korba lépő szicíliai nemes, Don Fabrizio Salina figurája áll. Az ő elgyengülésének, elmúlásának folyamata, amely lényegében a háttérben zajló történelmi folyamatot szimbolizálja. Nos, rajta keresztül ráérezhetünk a nemesi létre. Milyen örökölt, címeres hatalommal egy vidék urának lenni, elfogadtatni az emberekkel, hogy alád tartoznak. Beleformálódni a méltóságba, a cizellált, hatalmas terekbe, az elegáns ruhákba, ápolni a felsőbbrendűséget. És ha ez sikerül, még azt is megengedheti magának egy arisztokrata, hogy mértéktartóan rendes ember legyen, őrizzen valamit érzékenységéből. Az író ritka kifinomult, csendesen eleven aprólékossággal festi le ezt a miliőt, a hős lelkiállapotát. Amivel egyben a kényszerű elfogadás megadó sóhajával teremti meg a halál előérzetét, lassú beteljesedésének felszabadító kínját.

A regény 1963-as filmadaptációja, melyet Luchino Visconti rendezett, azóta is emlékezetesnek számít. Burt Lancaster alakította a herceget, míg a főbb szerepekben Alain Delon és Claudia Cardinale tűntek fel. A film látványosan ragadta meg a történelmi kontextust, de nem tudta, s talán nem is akarta közvetíteni a könyv intim, nosztalgikus melankóliáját. Most pedig a Netflix új olasz minisorozatának keretein belül támadt fel A párduc, ám ez a változat is keveset tud hozzátenni Visconti klasszikusához. A filmes alkotás, konformálva a nézői elvárásokkal és a vizuális ábrázolás határaival, nem tesz kísérletet Don Fabrizio belső világának mélyebb megjelenítésére. Karakterét inkább élénkebbé és komiszabbá formálja. A múlt romló árnyait bemutató festői képek ugyan felvillannak, de csupán az illusztráció szintjén maradnak. A korszakváltás tematikája kissé didaktikus módon bontakozik ki; az alkotók a biztosra mennek, és szeretnék, ha a közönség minden szempontból értené a mondanivalót. Valahol igazuk is van, hiszen a mai világban fontos hangsúlyozni, hogy az ábrázolt történelmi térben mi rejlik a korszakváltás drámájában, hogy a mű kulcsmondata – "Hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia" – aktuális értelmet nyerjen. A történet középpontjában természetesen a szerelmi szál is előtérbe kerül, különösen Don Fabrizio unokaöccse, Tancredi, és önálló utakat kereső unokahúga, Concetta bonyolult kapcsolata.

A sorozat egyedülálló eleganciát és szórakoztatást kínál, miközben teljesíti népművelő küldetését, ha egyáltalán létezik ilyen fogalom. Ráadásul egy igazán emlékezetes pillanattal ajándékoz meg minket, amely teljesen váratlanul érkezik. Concetta és Tancredi házassága már a küszöbön áll, amikor a nemesi házba betoppan Calogero Sedara, a kereskedőből lett polgármester. Tiszteletteljes, de kissé lekezelő módon fogadják, majd a komornyik bejelenti a lányát. Angelica megjelenik a teremben, és a szemével végigfut a jelenlévőkön; egyértelmű, hogy mindent meg fog változtatni. Még kissé félénk, de irigylésre méltó, törékeny csábereje mindenkit magával ragad. A néző nem csupán észleli, hogy egy gyönyörű lány lépett be a történetbe, hanem szinte hipnotizálva bámulja őt, alávetve magát a varázsának. Deva Cassell szépsége diszkréten sugallja a megvetést: "Bukjatok orra előttünk, kapkodjátok a levegőt, ha csupán ennyit jelentünk nektek!"