A humor vajon a családi örökség része, vagy inkább olyan képesség, amelyet tanulunk és folyamatosan csiszolhatunk?

Ha a rejtélyes emberi természet titkai között keresgélünk, a humorérzék kétségtelenül az egyik legérdekesebb aspektus. Vajon ez a képesség tanulható, vagy velünk születik? A tudósok, különösen az ikervizsgálatok révén, folyamatosan próbálják feltárni a humor genetikai alapjait, de egy dolog biztos: a humorérzék fejlesztésére van lehetőség. Miért örvendetes ez számunkra? Mert, ahogy Andrew Tarvin, a humor mestere fogalmaz, a humor olyan, mint a só: a megfelelő mennyiségben képes felpezsdíteni az életünket. Széles-Horváth Anna írása.

A Psychology Today egyik cikkének hatására kezdtem el mélyebben elgondolkodni a humorérzék sokszínűségéről és lehetséges genetikai hátteréről. A szerző, Nancy L. Segal, részletesen tárgyalja, hogy miért tapasztalhatunk olyan eltéréseket az emberek humorérzékében, és hogy ennek hátterében állhat-e valamilyen örökletes tényező. A kutatók által végzett ikervizsgálatok, amelyek az egypetéjű és kétpetéjű ikrek hasonlóságait elemzik, számos izgalmas eredményt hoztak. A legérdekesebb felfedezés nem is annyira a genetikai hatás mértéke, hanem az a tény, hogy a humorérzék különböző aspektusai között található összefüggések még inkább kiemelkedőek. Különösen a kapcsolatépítő és önfejlesztő humorérzék tűnik fontosnak, hiszen ezek hozzájárulhatnak a stressz kezeléséhez, a társas kapcsolatok erősítéséhez, vagy éppen a nehéz helyzetek humorral való kezelése révén segíthetnek. Ezt a jelenséget a pszichológia pozitív humornak nevezi. Ezzel szemben a negatív humor, amely az agresszív, másokat vagy akár önmagunkat bántó megnyilvánulásokat foglalja magában, egészen más hatásokat gyakorol az egyénekre és a társas interakciókra.

Segal cikke alapján egy érdekes kutatás zajlott az Aberystwyth Egyetem Pszichológiai Tanszékén, ahol 448 egypetéjű és 196 azonos nemű kétpetéjű ikerpárt vizsgáltak az Egyesült Királyságban. A résztvevőknek két képregényszerű rajzhoz kellett viccesnek szánt megjegyzéseket fűzniük. Az értékelésekből kiderült, hogy a humor stílusa sokkal inkább a környezeti hatásokra reflektál, amelyek az ikerpárok esetében jellemzően hasonlóak. Ugyanakkor a kutatók nem zárták ki a genetikai hatások lehetőségét sem, mivel az egypetéjű ikrek (akiknek a génjeik teljesen megegyeznek) kissé nagyobb hasonlóságot mutattak a humorérzékükben, mint a kétpetéjű ikrek, akik átlagosan csak a gének felét örökölték egymástól.

A záró gondolatok számos kérdést nyitva hagytak, amelyekre még nem születtek válaszok.

A végső következtetés arra utal, hogy a humor létrehozása egy rendkívül összetett jelenség, amelynek elemzése messze túlmutat más képességek egyszerűbb vizsgálatán.

"A humor kifejezés az ókorból ered és testnedvet jelent. Galenosz ugyanis az ember személyiségét azzal hozta összefüggésbe, hogy a négy fő testnedv (humores) közül - vér, sárga epe, fekete epe és nyálka - melyik milyen arányban van jelen adott személyben" - mondja Geist Klára, pszichológus. Később a humor szó a vérmérsékletet jelölte, majd szépen lassan alakult át a szórakoztatásra való képesség szinonimájává.

A humor alapvetően társas kapcsolatokból ered. Kutatások kimutatták, hogy csoportos helyzetekben harmincszor nagyobb valószínűséggel nevetünk, mint amikor egyedül vagyunk. Továbbá, ha figyelembe vesszük, hogy egy újszülött már öthetes korában visszamosolyog a mosolygó felnőttekre, még inkább nyilvánvalóvá válik, mennyire fontos a környezetünk hatása a humorérzékünkre – fogalmazott a szakértő.

Fontos azonban kiemelni, a humort az alapvető funkciója ellenében is lehet alkalmazni: tehát rombolni és távolságot tartani is tudunk vele. "Sokszor a humorban intimitáskerülés is rejtőzik. Hisz jól el lehet bújni egy-egy vicces történet mögé. Addig sem kell önmagáról beszélnie vagy mások felől érdeklődnie az embernek" - mondja Geist Klára, aki a humortípusok és a környezeti tényezők kapcsolatára is felhívja a figyelmet.

Az önostorozó humor gyakran összefonódik a szorongással és a depresszióval. Sok ember úgy próbálja enyhíteni belső feszültségeit, hogy saját magukon viccelődnek, miközben valójában szeretetre és megértésre vágynak. Az agresszív humorral rendelkező egyének gyakran ellenséges és negatív beállítottságot mutatnak, de bizonyos családi környezetekben az intimitáskerülés egyik formájává válik az, hogy gúnyolódnak egymáson, folyamatosan "oltogatják" egymást. Ezekben a közösségekben pedig a heccelés nem csupán szórakozás, hanem hierarchiát is teremt, hiszen a családtagok egymás kárára próbálnak dominálni, ami végső soron káros hatással van a kapcsolatokra – figyelmeztet a pszichológus.

Andrew Tarvin, a humor világában jártas előadó, már a bevezetőben kiemeli, hogy a humor nem csupán veleszületett adottság, hanem egy fejleszthető készség. Tarvin saját tapasztalataival illusztrálja ezt az állítást: gyermekként nem tűnt fel, hogy különösebb érzéke lenne a viccekhez és a poénokhoz. A fordulópont akkor következett be, amikor egy barátja főiskolai éveik alatt megalapította improvizációs társulatát, és meghívta őt is a csapatba. Az első időszakban a teljesítményük nem éppen a legjobb volt, azonban az eltökélt gyakorlás és a kitartás meghozta gyümölcsét; két év alatt látványos fejlődést mutattak, és végül állandó közönségre és rendszeres fellépésekre tettek szert. Tarvin története rávilágít, hogy a humor művészete tanulható, és hogy a kitartás kulcsszerepet játszik a siker elérésében.

Tarvin úgy véli, hogy mindannyiunkban ott rejlik a humor, csupán mindannyian más-más formában fejezzük ki. Azt hangsúlyozza, hogy ha valaha is megtapasztaltuk, hogy egy esemény után sokkal később jutott eszünkbe egy frappáns válasz, amit akkor kellett volna mondanunk, az a komikus hajlamunk jele. Ráadásul a humorérzék fejlesztésével gyakorlatilag csökkenthetjük a reakcióidőt, így hamarabb tudunk majd reagálni a vicces helyzetekre.

Tarvin és testvére, Dave közös előadást tartottak, amelyben a humor sokszínűségének rejtelmeibe vezetik be a hallgatóságot. Különösen érdekes, hogy noha testvérek, humorérzékük mégis merőben eltérő. A beszéd során hangsúlyozzák, hogy a "Van humorod?" vagy "Vicces vagy?" kérdések nem tükrözik a valóságot. Sokkal inkább helyénvalóbb megközelítés, ha azt kérdezzük: "Milyen típusú humorod van?" Tarvin és Dave hét különböző humorstílust mutatnak be, és kiemelik, hogy a határok a kategóriák között nem élesek. A humorunk sokszor a helyzettől függ: lehet, hogy otthon az egyik stílus dominál, míg a munkahelyen vagy a baráti körben egészen másféle vicceket mesélünk. Így a humorunk szempontjából az életkorunk mellett a környezetünk is ugyanolyan meghatározó tényező. Ez a beszélgetés nemcsak a humorról szól, hanem a személyiségünk sokszínűségéről is, amely folyamatosan formálódik a társas interakcióink hatására.

Lehet, hogy a fent említett tényezők is szerepet játszanak abban, hogy ki lesz igazán vicces, vagy éppen a humorból élő szakemberek közé tartozik. Talán a genetikai adottságok és a kitartó tanulás-folyamatok harmonikus együttműködése teremtik meg a kivételes tehetséget. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a humor mögött sok más tényező is meghúzódik, amelyek formálják a nevetésre ingerlő gondolatainkat. A jövő talán választ ad erre a kérdésre, de az biztos, hogy a humor egy különös és sokszínű világ, ahol a meglepetések sosem fogynak el.

Az intelligencia és a műveltség egyaránt kulcsszerepet játszik abban, hogy valaki képes legyen a humor magasabb fokozatát megérteni és művelni. Azonban van egy másik, elengedhetetlen összetevő is: a bátorság. Ez a bátorság nemcsak a viccek elmondására vonatkozik, hanem arra is, hogy a társadalmi normák és nemi sztereotípiák határvonalán egyensúlyozva merjünk önmagunk lenni. Geist Klára rámutat arra, hogy a fiúk humorát a mai napig jobban elismerik a környezetükben. Ez a megkülönböztetés nem véletlen: a férfiak gyakran szabadabban alkalmazzák a destruktív humor formáit is. A szakértő véleménye szerint a humor lehet segítő, de egyben akadályozó tényező is a kapcsolatokban. "Pozitív példát mutathat, amikor egy párterápiás ülésen a résztvevők humorral és szemszögváltással tudják egymást megnyugtatni" - mondja Klára. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ha a viccelődés empátia helyett kerül a középpontba, az romboló hatású lehet. A férfiak gyakran a humorhoz folyamodnak, amikor érzelmileg szorongatott helyzetbe kerülnek, ami nem mindig segíti elő a valódi érzelmi kapcsolódást.

Visszatérve azonban a bátorságra: ahhoz, hogy a környezet vagy akár mi magunk humorosnak találjuk magunkat, elengedhetetlen, hogy ki merjük mondani, amit viccesnek érzünk. Sokszor azonban ez a legnagyobb akadály.

Svájc egyik lenyűgöző konferenciáján kaptam lehetőséget a fellépésre, ahol az egyik kiemelt előadó nem más volt, mint Kevin Richardson, akit sokan csak "oroszlánokkal suttogóként" ismernek. Ha valaki a YouTube-on látott egy férfit, aki oroszlánokat ölelget, akkor ő az. Amikor megtudta, hogy stand up műsorral készülök a színpadra állni, így reagált: "Erre képtelen lennék, annyira félelmetes." Én pedig csak annyit mondtam neki: "De hát oroszlánokkal élsz!"

Andrew Tarvin is említette a történetet, kiemelve, hogy gyakran nem a humor hiánya az, ami visszatart minket, hanem inkább az a félelem, hogy nevetségessé válunk. Ennek következtében hajlamosak vagyunk elnyomni a humorérzékünket, és nem engedjük szabadon szárnyalni.

Pszichológus szakértőnk megerősíti: a humor együtt jár a jobb stresszkezeléssel és a kreativitással, ezek pedig nemcsak önmagukban hasznos, de igazán összetett képességek is. Így az élet számos területére kihatnak. Jennifer Aaken És Naomi Bagdonas egy egész könyvet szentelt annak a kérdésnek, miért szupererő a humor (munkájukat a The Guardian cikke mutatta be). Ebben írnak egy 15 éven át tartó norvég vizsgálatról, amely több mint 50 000 ember részvételével zajlott. Az eredmények alapján pedig úgy tűnik, akiknek fejlettebb a humorérzékük, hosszabb ideig élnek.

Egy másik kutatás során friss gyászban lévő emberek válaszait vizsgálták. Azok, akik képesek voltak nevetni az elhunyt szeretteik emlékén, kevesebb dühöt és szorongást tapasztaltak. Ez a kötet a COVID-19 járvány idején jelent meg, és különös figyelmet szentelt annak a gondolatnak, hogy a humorérzék fejlesztése nem csupán lehetséges, hanem hatékony eszköz is lehet a tragédiák feldolgozásában és a nehéz időszakok túlélésében.

Aaker és Bagdonas könyvükben egy érdekes és meglepő megállapítást tesznek: a világ 166 országában, 1,4 millió ember részvételével végzett kutatásuk szerint a nevetés gyakorisága 23 éves kor környékén drámaian csökken. Elképesztő, de míg egy négyéves gyermek naponta akár 300 alkalommal is nevet, addig egy negyvenéves felnőttnek tíz hét is kell ahhoz, hogy elérje ezt a számot. Pedig mennyire fontos lenne, hogy mindannyiunk érdekében megőrizzük a humort és a nevetés képességét! Akármi is legyen az, amit ezen a téren örököltünk, ne feledjük: a gyakorlat valóban mesterévé tehet minket.