A gyermekkori traumák romboló ereje: így kerülnek felszínre a rég elfeledett emlékek.

Teljesen természetes, hogy gyermekkori emlékeink sok esetben elmosódottak, hiszen agyunk nem mindig tárolja a múlt minden apró részletét. Vannak, akik számára egész évek vagy akár a teljes gyerekkor homályba vész. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, miért zárja ki elménk a gyermekkorunkhoz kapcsolódó emlékeket.

Sokszor előfordul, hogy tudatosan nem tudunk visszaemlékezni a gyerekkorunk apróbb részleteire. Minél súlyosabb érzelmi terheket hordozunk az adott időszakban, annál inkább hajlamosak vagyunk ezeket a fájdalmas emlékeket mélyen elrejteni magunkban. Azonban a testünk emlékezete sosem felejt, és az ott kialakult mentális sémák, valamint a megélt stressz hatásai nyomot hagynak rajtunk. Amikor elérkezik az idő, és elegendő erő gyűlik össze bennünk, érdemes egy terapeuta segítségét kérni, hogy együtt fedezzük fel a múltunkat. Mi lehet az a trauma, amit eddig rejtegettünk? Milyen titkokat hordozunk, amelyeket ideje lenne feltárni?

A mindennapokban észlelt, mintázatszerűen visszatérő nehézségek hátterében ártalmas gyerekkori tapasztalatok is állhatnak. De melyek a leggyakoribb traumák, amelyekkel gyerekként szembesülünk? Lehet ezeket osztályozni abból a szempontból, hogy melyik a legkárosabb? A témát Gerlinger Lilla klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a Traumaközpont Közhasznú Nonprofit Kft. társ-vezetője segített megvilágítani.

A traumával kapcsolatosan lényeges kiemelni, hogy az nem csupán egy adott esemény, hanem inkább egy megrázó élményre adott összetett érzelmi reakció. Azokat az eseményeket tekinthetjük potenciálisan traumatizálónak, amelyek túllépnek a mindennapi tapasztalatainkon, így meghaladják az emberi alkalmazkodás szokványos kereteit.

Gyermekek esetében olyan szituációk adódhatnak, amelyek egy felnőtt számára csupán apró kellemetlenségeket jelentenének, de a kicsik számára jelentős érzelmi megpróbáltatást okozhatnak.

A pszichoterapeuta hangsúlyozza, hogy a fiatalok idegrendszeri, fizikai és pszichés fejlődésük miatt érthető módon nincsenek felkészülve a nehéz helyzetekre. Emellett a traumát minden egyes ember sajátos érzelmi és kognitív válaszai határozzák meg; így ugyanaz az esemény nem feltétlenül okoz traumát mindenkinek.

A traumatudatos megközelítés világában gyakran találkozunk a nagy (T) és kis (t) trauma fogalmaival. A nagy trauma olyan eseményeket takar, amelyek komolyan veszélyeztetik az egyén életét vagy testi épségét, mint például balesetek, háborúk, súlyos érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás, valamint természeti katasztrófák. Ezek az események lehetnek egyszeri, de gyakran hosszú távú pszichés következményekkel járnak, például poszttraumás stressz zavar (PTSD) kialakulásához vezethetnek.

A kis t-vel jelölt trauma alatt a többször előforduló, egymásra épülő negatív eseményeket értjük

(például folyamatos érzelmi elhanyagolás, bántalmazás, megalázás, kirekesztés, szégyenérzés), olyanokat, amelyek hatása lassan, de biztosan épül fel, rétegződik egymásra. Mondjuk egy diszfunkcionális családban, ahol a szülők közötti feszültségek vagy a felnőttek érzelmi és indulatkezelési problémái gyakran és hosszútávon a gyereken csattannak (a szó szoros vagy átvitt értelmében), az sérülést okoz a kötődési kapcsolatban, az érzelemszabályozási készségek fejlődésében, és általánosan elmondható, hogy

Egy gyereknek nagyon zűrzavaros lehet, hogy az, akit szeret, és akinek a szeretetére számít, néha fájdalmat okoz. Olyan, mintha egy színes, de kusza képet nézne, ahol a kedvesség és a félelem keveredik. Érthetetlen, hogy hogyan lehet az, hogy az a személy, akire szüksége van, akihez annyi érzelem fűzi, egyszerre bántja őt, és emiatt szorongani kezd. Ez a helyzet olyan, mint egy szélvihar, ami felborítja a biztonságot, és a gyerekben kérdések tucatjait ébreszti: Miért történik ez? Hol van az a szeretet, amire vágyom?

A gyerek ezt a kettős érzést úgy próbálja megoldani, hogy belső konfliktust él át. Mivel szoros kötelék fűzi a szülőhöz, nem csupán fizikailag, hanem érzelmileg is, létfontosságú számára, hogy a szülőt erősnek, jónak és mindent tudónak lássa. Ezért arra a következtetésre jut, hogy ha a szülője bántja őt, az csakis azért lehet, mert ő maga valamilyen módon megérdemli ezt a bánásmódot. Ezen a nyomás alatt végül odáig juthat, hogy nem csupán a saját tetteit értékeli hibásnak, hanem elkezdi úgy érezni, hogy ő maga a hiba, vagy a rossz.

A trauma osztályozása nem mindig egyszerű feladat, hiszen számos tényező játszik szerepet abban, hogy mi számít traumatikus élménynek. Alapvetően elmondható, hogy a traumát kiváltó okok rendkívül összetett és sokszor szubjektív jellegűek, ami megnehezíti a pontos meghatározást.

De ami közös ezekben az élményekben, az az, hogy mindegyik eltér a mindennapok megszokott normáitól. Fenyegető és veszélyes, kontrollálhatatlan helyzeteket teremt, és az illető a saját belső küzdelmeivel marad szemben, egyedül.

Miért is reagálunk a felejtéssel? Valóban lehetséges-e eltüntetni az emlékeinket, amelyek velünk történtek? Hogyan idézhetjük fel a múltunkat? Mielőtt mélyebben belemerülnénk ebbe a kérdésbe, fontos, hogy megértsük, milyen hatásai lehetnek a gyermekkori traumáknak a testünkre.

Az ACE (Adverse Childhood Experiences), tehát az ártalmas gyerekkori tapasztalatok hatását vizsgáló kutatásból született egy mérföldkőnek számító tanulmány az 1990-es években az Egyesült Államokban. A kutatás azt vizsgálta, hogy a gyermekkori traumák - például bántalmazás, elhanyagolás vagy családon belüli erőszak - milyen hosszú távú hatással vannak a testi és lelki egészségre.

A kutatások rámutattak arra, hogy a gyermekkorban átélt ACE-események száma szoros összefüggésben áll a felnőttkorban jelentkező krónikus betegségek, mentális problémák és viselkedési zavarok kockázatával. Minél több ilyen megpróbáltatást él át egy gyermek, annál valószínűbb, hogy felnőttként egészségügyi és pszichológiai nehézségekkel küzd majd.

Az ACE-skála tíz különböző kategóriába sorolja a gyermekkori traumákat, és világosan rávilágít arra, hogy a korai stressz milyen mélyreható hatást gyakorol az idegrendszer fejlődésére. Azóta rengeteg kutatás erősítette meg, hogy a traumaérzékeny megközelítés és a megelőzés elengedhetetlen szerepet játszik a társadalom egészségi állapotának javításában. Ezen kívül a trauma hatásai a hormonális rendszerre is kiterjedhetnek.

"Hosszútávú hatása lehet az érzelemszabályozás zavara, és az, hogy az úgynevezett toleranciaablak beszűkül.

Ez az a tartomány, amelyen belül az idegrendszerünk képes hatékonyan kezelni a kihívásokat, stresszes helyzeteket. Ha az érintett túlaktiválódik (hiperarousal), túlzottan izgatott, feszült, szorongó vagy dühös lesz, és nehezen tud megnyugodni - teszi hozzá a pszichológus. - Ha alulaktivált (hipoarousal), az illető érzelmileg lezsibbadhat, fásulttá, közönyössé válhat, mintha kikapcsolna a világból. Mindkettő megnehezíti a helyzet reális értékelését és az adekvát reagálást."

Amikor diszfunkcionális családi környezetben nőnk fel, vagy ártalmas gyerekkori élményekkel találkozunk, a bennünket ért traumák hatására elkezdjük felvenni a védekező mechanizmusokat, akárcsak egy fizikai támadás során. Az extrém szorongás és stressz olyan intenzitást ölthet, hogy gyermeki lényünk számára szinte elviselhetetlenné válik a helyzet.

"Gyerekként azokra a felnőttekre vagyunk utalva, akikhez mély kötődési kapcsolat fűz. Nem pusztán az alapvető fizikai szükségleteink kielégítése tekintetében, hanem az érzelmi szükségleteinket illetően is.

A felnőttektől és rajtuk keresztül tanuljuk meg, hogy milyen a világ, milyenek az emberek, és azt is, hogy milyenek vagyunk mi magunk. A felnőttek segítenek megérteni gyerekként, hogy mit érzünk, hogy az éppen düh vagy szomorúság vagy öröm (vagy ezeknek az érzéseknek cizelláltabb változatai, például tehetetlenség, kétségbeesés, felszabadultság), és ők segítenek abban is, hogy hogyan kezeljük ezeket az érzéseket: hogyan nyugtassuk meg magunkat, hogyan vigasztaljuk meg magunkat, stb.

Ehhez eltérő életkorokban más-más mértékben és formákban van szükségünk.

mígnem optimális esetben átvesszük ezeket a nemcsak fizikai gondoskodási funkciókat, hanem lelki gondoskodási funkciókat is. Ez alapján talán érthetőbb, hogy olyan események, amik a felnőttek számára is fokozott stresszel járnak, egy fejlődésben lévő gyerek számára még inkább kezelhetetlenek lehetnek" - magyarázza a folyamatot szakértőnk.

Agyunk rendkívüli alkalmazkodóképességgel bír, és különféle menekülési mechanizmusokat aktiválhat, amikor traumatikus élményekkel találkozunk. Az egyik ilyen mechanizmus a disszociáció, amely során a traumatikus emlékek elkerülésének érdekében elzárjuk azokat tudatos működésünktől. De vajon hogyan is zajlik ez a folyamat? Milyen gyakran tapasztaljuk, és miként kerülhetnek elő ezek az elfeledett emlékek a felnőttkorban? A disszociáció során az agyunk képes "kikapcsolni" azokat a szakaszokat, amelyek a fájdalmas emlékekkel kapcsolatosak. Ez a védekező mechanizmus segít megkönnyíteni a mindennapi életet, mivel a traumatizált egyén így elkerülheti a szorongást és a fájdalmat, amit az emlékek felidézése okozna. A disszociáció különböző formákban nyilvánulhat meg, és változó, hogy kinek és milyen gyakran fordul elő. Felnőttkorban ezek az emlékek különböző módokon kerülhetnek elő. Gyakran előfordulhat, hogy egy szag, egy zene vagy akár egy helyszín képes előidézni a feledésbe merült emlékeket, amelyeket a tudatunk valamilyen okból elzárt. Ezen kívül a terápia vagy a mélyebb önismereti munka során is felszínre kerülhetnek ezek a rejtett élmények, lehetőséget adva arra, hogy feldolgozzuk és integráljuk őket életünkbe. Az emlékek előhívásának folyamata rendkívül egyéni, hiszen mindenki másképp éli meg a traumát és annak következményeit.