A Dargay Attila-hatás: Mi rejlik a Lúdas Matyi és a Vuk sikerének hátterében? Dargay Attila művészete olyan varázslatos világokat teremtett, amelyek nem csupán a gyerekek, hanem a felnőttek szívét is megdobogtatták. A „Lúdas Matyi” és a „Vuk” mesék titka

Vajon találunk-e ma olyan figurákat, amelyekre azt mondhatjuk: őket néztük, és ilyenek voltunk?

Jövő tavasszal lehetőségünk nyílik, hogy megtekintsünk egy posztumusz Dargay Attila-rajzfilmet a mozik vásznán. De ez nem teljesen pontos megfogalmazás: a Csongor és Tünde csupán Dargay Attila figuraterveiből készült, míg az animációs technika már modern, számítógépes megoldásokat alkalmaz, a színek és formák is jelentősen eltérnek az eredeti stílustól. Mégis, a Vuk, a Lúdas Matyi és a Szaffi világából jól ismert képi világ és hangulat azért itt is felismerhető. A Dargay-jelenség - hiszen kétségtelen, hogy volt benne valami különleges. A 2009-ben elhunyt alkotó nem csupán a kelet-európai Disney alternatívája volt, de ha ő is abban a környezetben nő fel, ahol Walt Disney vagy az ő kevesebb figyelmet kapott munkatársa, Ub Iwerks, talán a Csongor és Tünde nem csupán egy terv marad.

Azt tudjuk, hogy

néha addig, míg be nem görcsölt a keze. A rajzfilmterveit gyerek-tesztközönségének olvasta fel, hogy lássa a reakciójukat - mikor unatkoznak, fészkelődnek, mikor rosszalkodnak, és mikor ragadja őket magával a történet. Özvegye és egykori munkatársa, a 87 éves Henrik Irén máig őrzi az örökséget, a vázlatokat, a rajzkezdeményeket, a forgatókönyveket, amik közül néhány azért nem készülhetett el, mert nem nyerték el maradéktalanul az elvtársak tetszését a Kádár-korban.

Az elkészült műalkotás szinte azonnal ikonikus hírnévre tett szert. Ma is gyakran találkozunk olyan tűzfalakkal, amelyeket Dargay karakterei díszítenek. Például a józsefvárosi Baross utcában a Vuk család köszön vissza, míg a Leonardo da Vinci utcában sokáig a Vízipókék varázsolták el a járókelőket. A Szigony utcában pedig Szaffi és Jónás figyeltek le ránk, mindezt a Színes Város Csoport tevékenységének köszönhetően.

Vuk, a furfangos róka kétségtelenül a Kádár-kor egyik legismertebb szimbóluma volt, akit mindenki azonnal be tudott azonosítani, függetlenül attól, hogy hol találkozott vele.

Csergezán Pál korábbi illusztrációja Fekete István klasszikus meséjéhez mára már igazi ritkasággá vált, hiszen a mai gyerekek alig találkozhatnak vele – legfeljebb a könyvtárak régi, megviselt példányain keresztül. Azon a képen Vuk valóban egy ravasz és ügyes róka, aki cseles módon elcsalja a tyúkokat és libákat. Ezzel szemben Dargay Attila ábrázolása teljesen más megvilágításba helyezi a karaktert: pajkos, mosolygós figura, aki inkább barátságot sugall, semmint félelmet. Szinte elfelejthetjük, hogy ő a baromfiudvar réme. Fekete István is arra törekedett, hogy a kis olvasók Vukkal azonosuljanak, ne pedig a felnőttek, simabőrű karaktereivel, amelyek a hagyományos elvárásoknak felelnek meg. Dargay Attila rajzai nélkül azonban ez a kapcsolat aligha valósulhatott volna meg. Ez lenne a Dargay-titok? Talán igen. Az Oroszlánkirály animációs film készítői is tudták, hogy a nőstényoroszlánnak ívelt szemöldök dukál, míg Dargay Attila tökéletesen érzékelte, hogy a fiatal Vuknak aranyos metszőfogakra és vidám, bojtos frizurára van szüksége, hogy a szívünkbe zárjuk, még akkor is, ha éppen a másnapi vacsoránkat cselezte ki.

Persze nem csak a Vuk, az egész Dargay Attila-életmű tele van emlékezetes karakterekkel, akikben ez a határozott igényű, de igényeit megfogalmazni nem tudó magyar közönség valamit felismerhet saját magából. A Vukban nyilván a kurucos ellenállást, a Robin Hood-szerű portyák dicsőségét - a róka talán hátrafelé nyilazva is tudna vadászni, ki tudja? -, a Lúdas Matyiban ezeknek a torz, feudális viszonyoknak a karikatúráját, ami ma is kifigurázásra szorul. A Szaffiban a Jókai Mór-regények vadromantikáját, hiszen bárhogy tagadjuk, ez a sok részre szakadt ország vajákosok, jövendőmondók, vándorcigányok és kegyetlen urak országa volt sokáig. Vagy ott van az ügyeskedő ho-ho-horgász, aki mindennel próbálkozik, háztetőről, kéményből is próbál halat fogni - a figurát Sajdik Ferenc rajzolta. A jellegzetes kádári kisember őstípusa, aki egy pecabot és a Főkukac társaságában szerzi legnagyobb kalandjait, és nem is baj, ha nem vágyik többre.

Gyakran hangoztatta, hogy a magyar irodalom értékes kincseiből érdemes lenne animációkat készíteni.

Az új film rendezője Máli Csaba, aki Dargay tanítványainak egyike, és a munkálatok során Pálfi Zsolt is közreműködött. A produkció során tanácsadóként az özvegy, Henrik Irén is aktívan részt vett, hozzájárulva a film hitelességéhez és szellemiségéhez.

Az már más lapra tartozik, hogy a magyar rajzfilm jelene ezzel együtt sem igazán rózsás. Igaz, a 70-80-as évek aranykora is a filmipart fájón érintő Magyar Filmtröszt megalakulásának árnyékában történt. Volt abban valami fantasztikus pikantéria, hogy a Pannónia Filmstúdió ekkoriban sorra kapta a külföldi megrendeléseket, és kevesen tudják, de a Mézga család részben francia finanszírozásban készült. A rendszerváltás után a magyar animáció teljesen ellehetetlenült, aztán elérkezett a Pixar, a Dreamworks és a többi amerikai animációs stúdió egyeduralkodása, amikor Shrek, Némó és Woody mindenki mást elhomályosítottak.

De nem sok jóval kecsegtet, hogy Buda Flóra Anna animációs filmjét, amely Cannes-ban sikert aratott, és Oscar-shortlistre került, a Filmintézet nem támogatta, mert nem tartotta arra érdemesnek. Még annyit se mondtak neki, amit Dargay rendszeresen megkapott:

"Dargay elvtárs, fantasztikus! Csak..."

Bár az utóbbi években felnőtteknek szóló animációs filmek terén találkozhatunk néhány figyelemre méltó alkotással, például a Vajna-korszak alatt készült Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) vagy a friss mitikus-misztikus élmény, a Kojot négy lelke (2023), idén pedig a Kék Pelikan (2024) aratott sikert, mindezek ellenére a Dargay-féle karakterek, mint például a Lúdas Matyi, Vuk vagy a vándor Jónás, egyelőre nem találják meg a helyüket a modern animációs palettán. Jankovics Marcell Toldi-rajzfilmje is elkészült, de a Dargay életművének varázsa és jelentősége még mindig hiányzik a kortárs magyar animációs filmek világából.

Azokat a karaktereket álmodjuk meg, akik egyszer majd a múlt ködéből előlépve azt a különös érzést hozzák elő, hogy „igen, őket néztük”, és egy kis darabkájuk belénk is ragadt. Olyanok ők, mint a szivárvány színei, mindegyik különleges, mégis együtt alkotnak egy lenyűgöző egészet. Az ő történeteik, a küzdelmeik és diadalaik tükröződnek a lelkünkben, és amikor rájuk gondolunk, egy pillanatra mi is részeseivé válunk az ő világuknak. Megéljük a kalandjaikat, átérjük a fájdalmukat, és mosolygunk a győzelmeiken – így formálódik a mi saját történetünk, gazdagítva minket az ő emlékükkel.